A szerző regénye és akarata

Miután a legutóbb már egy verseskötet esetében is odáig jutottunk, hogy olvashatjuk akár regényként is, nem illendő tovább kerülgetni a forrót, mert ugyan regénytől indult ez a rovat, de azóta csupa másfajta kötetoldalakat lapozgattunk. S ha már eljött a regényidő, legyen történelmi. A fekete város.

Nem kizárt, hogy egy hosszabb szünet után kell némi idő, amíg a szemünk ismét hozzászokik Mikszáth Kálmánhoz, de semmi ijedelem, sehol nincs ez ahhoz, mint amikor az úszáshoz igazított hűvös vízbe kell elmerülnünk. Annál is inkább, mert már az elején is kapunk olyan mondatokat, amelyek kifelé mutatnak a műből, és önálló életre kelnek akár jelen valóságunkban, aztán meg bevezetnek bennünket a regény sűrűjébe. Legyen itt példaként az, amire utaltam fentebb, nem kell soká keresgélni, ha felütjük a kötetet: „A hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból.” Aztán ha nincs kedvünk saját példát keresni ennek igazolására, akkor ott van számunkra az egész regény.

A Mikszáth Kálmán utolsó befejezettjeként emlegetett nagyregényének főbb és egyéb történetszálait mindenki fedezze fel saját magának (ismét), utalás szintjén csak egy mondatot. „Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy »elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró«.” Legjellegzetesebb mozzanatként utalhatunk itt a bírói vér földszerző erejére, meg a „hajmeresztő és minden esetre keresztényietlen, az emberi érzéseket megbecstelenítő eljárásra”, ahogy elbántak a bizonyos bíróval – lehetséges kiindulópont erkölcsi elmélkedéshez. De persze Mikszáth számos kis rejtett zugban és bugyorban is képes az emberi természet – határozzuk meg most ilyen neutrálisan – sajátosságairól érzékletesen értekezni.

Cím ide, cím oda

A megrajzolt karakterek, döntéseik és cselekedeteik nem feketék vagy fehérek A fekete városban, árnyaltak, összetettek, és precízen felgöngyölített következményhálózattal terheltek. Ebből is következően megkapjuk a regénytől a történetet, amelynek szerves része egy szerelemi szál, emellett az önállósággal kacérkodó anekdoták egész sorát, a mesélő hol csak csipkelődő, hol meg egészen harapós gúnyát. Meg a már önmagában izgalmas nyelvi világot:

„– Úgy van az, hogy az övé fülét levágta duellumban tied kuzin, a Gyurkó Görgey, és azért lett Fabricius parasztszerű.

– Népszerű – javította ki Görgey.

– Allesanz. Többnyire azért népszerű az ember – folytatá az ő sajátos bölcseletét Quendel –, mert valamije nem van, és ritkán azért, hogy valamije van. Nos, Fabriciusnak füle nem van.”

És amikor már mindezt bezsebeltük, jön még a végkifejlet – kis szerencsével nem emlékezünk minden részletére sem az utóbbi olvasásból, sem a hétrészes tévéfilmsorozatból. No meg az ehhez társított fejezetcím, amellyel a szerző finoman elhárítja magától a felelősséget (Tizenötödik fejezet, melyben a szerző akarata ellenére a gondviselés szeszélye szerint fejeztetik be a történet). Az olvasás után és közben tehát elmerenghetünk a szerzőiség és a történeti hűség nagy kérdéseiről is, amelyeket az irodalmárok is örömmel rágnak újra és újra (újrarágó). Ehhez, zárásként, egy Mikszáth-levélből származó idézet: „A fekete város egy családi legenda körül forog, melyet Görgey István említ egy munkájában. E történet alkalmasint csak mese, legfeljebb valami csöppnyi igaz mag lehet benne. Én mármost a legendát, mely szerint egy Görgey nevű alispánt Lőcsén lefejeztek, olyan korba tettem (a II. Rákócziéba), ahova a sok zavar miatt, mely akkor volt, legvalószínűbben volt beilleszthető, mert a megtörténhetés illúzióját fenn kell tartani. Ez az egyetlen törvény, mely az írót kötelezi.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!