A rendes lányok hangja

Pár mondatban összefoglalod, mi történt veled az elmúlt évek alatt?

A fiam jövőre iskolába megy. Született egy kislányunk, Kamilla, aki már ovis. Írtam még két regényt, a Szlovákul szeretni címűt, az utóbbi hetekben pedig megjelent a harmadik, A rendes lányok csendben sírnak.

Az első két regényedet várandósan írtad, olvastam néhány olyan hozzászólást a közösségi oldaladon, hogy ahány gyerek, annyi könyv.

Most kicsit több a regény, mint a gyerek, de lehet, hogy ez változni fog.

Azt meg te mondtad öt éve, el tudnád képzelni, hogy Kínába költözzetek, családostul. Most is így érzed?

Akár Kínába, akár Afrikába, ha úgy adódik, összecsomagolom a bőröndöket, és indulunk. Vágyom a helyváltoztatásra, a másik oldalon viszont mostanra teljesen berendeztük a budai életünket. Az egyik szomszédom például egy farkasdi lány a családjával. Az első pillanattól kezdve egy húron pendülünk, ugyanaz a mentalitásunk, a testvéreink ismerik is egymást. A férjem (Feledy Botond külpolitikai elemző – a szerk. megj.) sokszor meg is jegyzi, hogy tiszta Csallóköz van nálunk, mindenki óbégat a kerítésen át, mint Somorján.

Úgy látom, neked ez tetszik.

Abszolút, imádom. Cserélgetjük a paradicsomokat, megteremtettük a Kis-Csallóközt Budán.

Farkas még mindig jó fej gyerek?

Igen, jó fej és okos is. Majdnem hatéves, és nagyon komoly kérdései vannak: »anya, mi az az élet, mi az a szépség…« Minden érdekli. Szereti nézni a csillagokat, alapos megfigyelő. Azt is észreveszi, ha új felsőben vagyok, ha leesett egy gomb. Kamilla teljesen más. Csacsog, teátrális, énekel, süvít, nem érdeklik a részletek.

Az első könyved szinte teljesen a saját élményeiden alapul, a másodikban is jelentősen benne vannak a tapasztalataid, a mostaniban pedig egyáltalán nem.

A dunaszerdahelyi maffia női áldozatainak történetei ihlették az utolsó regényem. Nagyon sok nővel találkoztam, áldozatokkal, érintettekkel egyaránt. Én Somorján nőttem fel, és nálunk is elevenen éltek a maffiáról szóló legendák, pletykák. Érdekes, hogy ezt mondod, én úgy érzem, hogy ebben a könyvben vannak benne leginkább a világról alkotott gondolataim. Meg persze a nőkről.

Honnan tudtad, hogy kiket keress?

A gombaszögi nyári táborban többeknek említettem, hogy miről szeretnék írni. Kaptam néhány telefonszámot, de ezekkel nem sokra mentem. Nem zaklathatok valakit ismeretlenül, hogy beszéljen élete traumájáról. Aztán közzétettem egy felhívást az oldalamon, hogy aki szeretne róla beszélni, azt meghallgatom. Sokan jelentkeztek, hogy név nélkül elmesélik a történetüket. Tudtam, hogy kemény lesz, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. A csoportos nemi erőszak, a megbecstelenítés, a kínzás, a leigázás ugyanúgy jelen volt a kilencvenes években Dunaszerdahelyen, mint például Ruandában a polgárháború idején, vagy a világ számos konfliktuszónájában. Nehéz volt lelkileg, de nem mondhattam, hogy nem bírom, hiszen az áldozatok a bizalmukba fogadtak, végig kellett csinálnom.

A Szlovákul szeretni című könyved kapcsán említetted, hogy ha egy női író komolyabb témáról ír, de van benne szerelem, érzékiség, akkor romantikus regényírónak bélyegzik.

A somorjai olvasótalálkozó összetétele úgy nézett ki, hogy a jelenlevők közül kb. 6-10 férfi volt. Úgy látom, hogy sajnos a nők a nőknek írnak, a férfiak meg mindenkinek. Vannak férfi olvasóim, de nem sok. A férfi nemiség, érzékiség a szépirodalom része. De amikor a női vágyak kerültnek terítékre, az már gyakran szappanos és rózsaszín minősítést kap.

Eszedbe jutott az, hogy a téma és a helyszín miatt kevés magyarországi olvasót érdekel majd?

Minden író sok olvasót szeretne, ha nem is mondjuk ki. Ugyanakkor azt érzem, hogy itt van ez a szlovákiai magyarság, ami nem annyira divatos. Párizsról, Afrikáról könnyen írhatunk jó könyveket, melyeket sokan olvasnak, de itt vannak a csallóközi történeteket is, amikről fontos, hogy írjunk. Úgy voltam ezzel, hogy Afrikával sokan foglalkoznak, rengeteg jó regény születik, írhatok én is ilyet, beállhatok a sorba. A Csallóközzel, a szlovákiai magyarokkal viszont sokkal kevesebben. Csomó saját témánk van, mint például a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, a bársonyos forradalom a magyar lakta régiókban, a gyors asszimiláció vagy a 90-es évek Dunaszerdahelye. Itt egy nép, amelynek számos története van, de csak páran írtak róla. Pedig volna miről.

Nem féltél attól, hogy következményei lehetnek a könyv megjelenésének?

Nem igazán. Nem akartam semmit se kideríteni, nem a maffia van a fókuszban. Azt akartam tudni, hogy a 90-es évek áldozatai, főleg a nők, hogyan élték meg ezt az időszakot. A legtöbben könnyűvérű lányoknak vélik a maffiózók mellett felbukkanó nőket. Biztosan ilyenek is voltak közöttük, de a legtöbb nem akart ennek a részese lenni. Miután használták őket, a testüket, csak a szégyen és a trauma maradt, nem volt kihez fordulniuk, senki nem segített, a rendőrség se. Senki nem beszélt róluk évekkel később se, ezt az űrt próbáltam pótolni. Sok mindentől félhetünk, én nem akarok ijedős lenni, ráadásul ezek közel húsz éve lecsengett dolgok.

Ezt a könyvedet volt a legnehezebb megírni?

Igen. Volt olyan időszak, amikor reggel elvittem a gyerekeket az oviba, hazamentem, és nyolc órán keresztül újrahallgattam az áldozatok beszámolóit a csoportos erőszakról, kínzásról. Nagyon durva volt, megviselt. A saját testemhez való viszonyom is megváltozott.

Hogyan tudtál egy ilyen nyomorúságos nap után úgy menni a gyerekekért, hogy ők ne vegyenek ebből észre semmit?

Van a könyvben egy eléggé kemény rész, azt nagyon sokáig tologattam magam előtt. Megvolt az eleje, a vége, ezt meg nem tudtam megírni. Amikor anyósomék délutánonként elvállalták a gyerekeket, és egész napokat egyedül voltam, akkor készült el. Ma is küzdök azzal, hogy a világ összes problémája nem az enyém, de valahogy mégse tudok elmenni mellettük. Érdekelt, hogy a háborús tudósítók hogyan dolgozzák fel azt, hogy látják a nyomort, majd hazajönnek, s mintha mi se történt volna, élik az életüket. Hogy nem változtatja ez a tapasztalás meg a jellemüket? Jó barátnőm Al Ghaoui Hesna, bőven van tapasztalata a háborús tudósítások terén, nagyon sokat beszéltünk arról, miként lehet ezt feldolgozni. Nincs konkrét recept, mindenkinek egyedül kell rájönnie, mi segít.

Milyen terveid vannak még?

Szeretném az utolsó regényemet, a rendes lányokat színpadra vinni. Szeretném, ha megjelenne szlovákul is. Szeretnék forgatókönyvírást tanulni. Mindeközben arra is kell figyelnem, hogy a gyerekeim útja milyen irányt vesz, a fiam zenélni szeretne, így hamarosan elkezdjük azt is. Biztos vagyok benne, hogy a zene az egész családra pozitív hatással lesz.