<p>Van egy furcsaság abban, ahogy a problémákat kezeljük, legyen az családi gond, a szeretet, a társaság hiánya vagy csak egyszerű fáradtság. Legtöbbször nem megoldjuk őket, hanem tovább tetézzük. Szinte minden ember ezt teszi, mégsem veszi észre. Te is ezt teszed?</p>
Gyerekként valószínűleg te sem szerettél tanórára készülni. A felkészületlenség kínos helyzeteket, rossz osztályzatokat, azok pedig otthoni összetűzéseket szültek. Jól tudtuk ezt, mégsem a szorgalmasabb tanulást választottuk megoldásként, hanem órán próbáltunk minél kisebbre összemenni, elbújni, hátha megússzuk a bajt. Az emberi gondolkodás felnőttkorban is pontosan ilyen. A problémákat gondolkodásmódunk nem megoldja, hanem ösztönösen próbálja elkendőzni, méghozzá furfangosan.
A magány, a szeretethiány, a közösség hiánya szinte minden második embert gyötör. Amikor már nem bírjuk tovább, elkezdünk cselekedni – úgy, ahogy a strucc szokta. A gondok elől homokba dugjuk a fejünket. Mit teszünk a megoldhatatlannak látszó problémával? Létrehozunk mellé egy újat, hogy ne kösse le figyelmünket a régi.
A magánynak nem tettekkel vetünk véget, hanem veszünk egy cicát. Haragban vagyok az emberekkel? Veszek egy kutyát. Gyötör a szeretethiány? Azonnal akarok egy gyereket! Ezek a hasonlatok nem bűnként akarják beállítani, ha másokkal törődsz. Mindössze tedd fel magadnak a kérdést: valóban az önzetlenség vezérel, vagy a problémáidról akarod elterelni a figyelmet?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.