A Papa is volt fiatal!

v

Komótosan baktatunk felfelé a pozsonyi Csemadok-székház körlépcsőjén. Reicher Gellért, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes szervezőtitkára a második emeletre irányít bennünket, hogy a szebb napokat látott elnöki irodában elbeszélgessünk egy kávé mellett életről, munkáról, táncról, barátságokról.

Az épület kong az ürességtől, egykori fénykorának s vele együtt a Csemadok virágkorának is leáldozott, ahogy Gellért felett is elszálltak az évek: maholnap hetvenéves lesz. Néhány hónappal fiatalabb csak a Csemadoknál, ahol életének kétharmadát töltötte, és ahol mára Papa lett belőle – húsz éve is van már annak, hogy néptáncosaink – nem csupán a Szőttesben, hanem országszerte – ezzel a névvel illetik (véletlenül sem Tata, mert ez a másik familiáris megszólítás Novák Ferenchez tartozik a folklór sajátságos hegemóniájában).

Gellért mindig mindenkivel szót ért, harmincéves ismeretségünk alatt nem hallottam hangosan vitázni, méltatlankodni vagy panaszkodni, legfeljebb ironikus megjegyzést tett erre-arra, azt is ízes püspöki nyelvjárásban, hogy akinek szól, még az se szívhassa mellre, hanem jót derüljön rajta. Egykedvűségét is jókedvnek tudja álcázni, teljesen apolitikus, kerül minden szélsőséget, egyszerűen püspökinek, helyesebben püspöki magyarnak vallja magát.

Püspökiről jót vagy semmit?

Soha nem tagadtam, hogy püspöki lokálpatrióta vagyok, s a kötődésem magától értetődik: anyai részről időtlen idők óta ott laktak az őseim, s apai részről is idestova két és fél évszázada élnek ott a Reicherek. Ott születtem, ott nőttem fel, ma is ott élek, ott lakik a családom. Négyen vagyunk testvérek, hál’ istennek mind megvagyunk, ott lakunk egy rakáson, egymás szomszédságában.

Az utó- és a vezetékneve sem túl gyakori nálunk. Utóbbi németül gazdagot jelent…

Mondjuk, ez rám nem érvényes, de az igaz, hogy a Reicherek német eredetűek, Bajorországból érkeztek erre a vidékre. Több száz éve Úszoron telepedtek le, aztán a családnak ez az ága Püspökire költözött. A Gellért nevet meg a magyar szent után az anyám adta, aki nem volt ugyan bigott, de hívő katolikusként élte le az életét. És hogy gyerekkoromtól ugyanúgy kötődök a magyarságomhoz, mint a szülőhelyemhez, azt egy régi apró történet is bizonyítja, amit az apám gyakran felemleget… Az történt ugyanis, hogy 1954-ben, amikor a foci-világbajnokság döntőjében a magyar csapat kikapott a németektől, az apám meg a szomszédunk együtt hallgatták a rádiót, és szidták a magyarokat, mármint a focistákat, én meg, az ötéves kiskölyök egy ideig hallgattam, aztán közbeszóltam: „Maguk csak ne sziggyák a magyarokot, mer a magyarok jó embörök!” A magyaron kívül akkor én még más szót jóformán nem is hallottam, mert akkor még az ottani, a „kiebrudalt” magyarok helyére Magyarországról odaköltözött szlovákok is mind magyarul beszéltek.

Szókimondó volt már akkor is… a tánccal is gyerekkorában került kapcsolatba?

Csak kamaszként, kilencedikes koromban. A püspöki iskolában ugyanis már az én időmben is jó szokás volt, hogy az iskolaév végén ünnepséget rendeztek esztrádműsorral, amiben a fő szerepet a végzősök, a kilencedikesek vitték. Engem is megkérdezett a tanítóm, Pék Sanyi, akiből később igazgató lett, hogy nincs-e kedvem néptáncot táncolni. Mit mondhattam, mentem, és betanultunk egy műsort, amiben mi, fiúk verbunkot táncoltunk. Aztán ősszel, amikor már gimnazista voltam – hol máshol, mint a Duna utcában –, Pék Sanyi, aki a Csemadokban is aktívan dolgozott, azt mondta, hogy menjek táncolni a püspöki alapszervezet tánccsoportjába (akkor még létezett az is, szerencsére), én meg mentem is. Így kezdődött a néptáncosi karrierem.

Érettségi után nem szeretett volna továbbtanulni?

Az úgy volt, hogy jelentkeztem én pedagógiára, magyar–történelem szakra, de utólag azt mondhatom, hál’ istennek, hogy nem vettek fel! Hogy én tanítottam volna a kommunista történelmet? Annak nem tudom, mi lett volna a vége! Na mindegy, nem vettek föl, egy évig dolgoztam, aztán jött egy év katonaság, mert ugye a régi, gyönyörű szocialista érában minden fiúnak be kellett rukkolnia, hacsak nem volt béna, s aztán mikor leszereltem, folytattam a munka mellett a táncot. 

Mit dolgozott?

A Slovnaftban voltam tolató az üzemi vasútnál, posunovač u dráhy, amit viccesen úgy rövidítettünk, hogy pudr. Az egyik roma gyerek még a szobája ajtajára is kiírta, hogy Pudr. CsC., a „Celkom slušný Cigán” kezdőbetűvel. Na de elég az hozzá, hogy egyszer csak, alig fél év múlva hívott a Taki, hogy menjek a Szőttesbe. Ez volt 1970-ben, és ugye a Szőttes az előző évben alakult, amikor én a szocialista hazát szolgáltam. Mondtam, hogy én annyira jól nem tudok táncolni, mire a Taki, hogy nem is táncolni hív, hanem szervezőtitkárnak. Ma úgy hívják az ilyet, hogy menedzser, de én nem szeretem ezt a megnevezést, ha egyszer van egy jól bevált magyar megfelelője. A szlovákoknak is van rá szavuk, nekik is azt mondom, „nie som žiadny menedžer, som organizačný tajomník”.

A Szőtteshez eltéphetetlen szálak fűzik.

Hát hogyne, hiszen 1971-től egy rövid megszakítással a mai napig a Szőttes ügyes-bajos dolgait intézem. Életemben nem dolgoztam máshol, csak tolatóként azt a rövid időt, aztán meg ’74-ben egészségi okokból megpróbáltam váltani, s elmentem egy külker vállalathoz. Nem volt rossz ott sem, sőt többet is kerestem, mint a Csemadokban, de nem akarok hazudni, talán egy év sem telt el, s egyszer csak a Quittner – őt ugye nem kell bemutatni, többek között a Szőttes alapítója, mellesleg régi barát a mai napig, hál’ istennek – kezdett piszkálni, hívogatni, így a munka mellett egyre gyakrabban segítettem be a Szőttesben, s egyszerre megint főállású szervező lett belőlem. Quittner ilyen hatással van mindenkire, nem lehet neki nemet mondani. Így kerültem vissza.

Talán a szíve is visszahúzta…

Nem szeretem, ha valaki úgy használja ezt a kifejezést, hogy nincs valóságalapja. De természetes, hogy egy munkát csak úgy lehet jól végezni, ha valaki ért is hozzá, meg a szívét-lelkét is beleadja.

Az évek során bejárta Szlovákia magyarlakta településeit, rengeteg embert megismert, barátokat szerzett, az élete állandó mozgás, utazás még ma is. Volt-e kiemelkedő fellépéssorozata, volt-e aranykora a Szőttesnek?

Minden korszak kiemelkedő. Mindenki, a Szőttes tagjai is azt hiszik magukról, hogy ők a legjobbak, hogy az együttes akkor volt a legsikeresebb, amikor ők táncoltak benne – és én azt hiszem, hogy ez így is van rendben. De szerintem minden korszak és minden csapat kimagasló volt a saját egyediségében. Az első évtized azért, mert az volt az őskor; volt olyan év, amikor majd száz fellépésünk volt. Egy amatőr együttes részéről ez hatalmas teljesítmény. Minden korszak hozott valami jót, mindegyiknek megvoltak a kiugró koreográfusai és táncosai, Sipijei, Fizséi, Gál Gyurijai. Egyszer Urbán Zsolt, aki sok évig táncolt az együttesben, azt mondta, hogy a Szőttesnek az a szerencséje, hogy mindig, amikor valami miatt művészeti vezetőt váltott, jobb jött a helyére. Én ezt úgy mondanám, hogy az új tudott újat hozni. Amikor Quittner ’83-ban lekopott (akkoriban úgy mondták, disszidált), a Szőttes akkor sem zuhant szét – a folytonosság a Szőttes-lelkület egyik mutatója. Biztosan sokan tudnak olyan együttesről, amelyik a vezető távozása után, puff, szétesett, és ha nem szűnt is meg teljesen, évekre megszakadt a munka. A Szőttesben ilyesmi soha nem történt meg.

Nem azért, mert a Szőttesnek volt fenntartó szerve, és volt szervezőtitkára?

Nem akarom kisebbíteni a Csemadok jelentőségét, mert szükség volt a biztos háttérre, de szerintem a folytonosságban főleg az a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolog, a lelkiség, a lelki összefonódás játszott szerepet, amely a táncosokat mindig is jellemezte… Kizárólagos szervezőtitkári munkakör sem létezett a Csemadokban, a szerződésem szerint kulturális referens voltam, és a munkaköröm részét képezte az országos rendezvények előkészítése is; ezekhez nemcsak Gombaszög vagy Zselíz tartozott, hanem pl. a Jókai Napok is.

Mennyiben más ma a csapattal dolgozni, mint régen?

Sokkal! Kevesebb az idő, kevesebb a táncos, habár a nevünkben is benne van, hogy kamaraegyüttes vagyunk. Nemcsak azért, mert a művészek igyekeznek kamarajellegű műsort összeállítani, hanem a létszám is kamaraegyüttesnek felel meg. Ma sokkal másabb az élet, jóval nagyobbak, sokrétűbbek a lehetőségek, millió módja van a szabadidő kitöltésének. Nem úgy van, mint régen, amikor a falukban jóformán csak focizni lehetett, ma már mindenütt van lehetőség edzeni, tanulni, szórakozni, meg azok a vacak számítógépek is lefoglalják a fiatalokat. Mindegyiknél ott a buzerálós telefon, s kitölti minden idejét a chat, a net. Én például hétvégén a telefont ki szoktam kapcsolni, és a számítógépet se használom, hacsak nincs fellépésünk. Annyira azért ne legyünk rabjai a hálózatnak!

Mivel tölti a hétvégéket?

Szombaton rendszerint föllépés van, ha nincs, akkor átruccanok Rajkára harcsapörköltre, vasárnap elmegyek templomba, ahogy az egy a rendes katolikushoz illik, aztán ott a család, jó időben ott a kert, minek foglaljam le magamat mással? A kirándulás, utazás nem hiányzik, eleget vagyok úton a Szőttessel. Nekem a szabadidő azt jelenti, hogy végre otthon lehetek.

Mióta a fellépéseket szervezi, nem is állt színpadra?

Hadd dicsekedjek egy kicsit: a táncban azért nem voltam én olyan kétballábas, mint a fociban, a színpadon jobban igyekeztem. De hát nem lehetett összeegyeztetni, hogy szervezőtitkár is legyek, meg táncos is, azt a nyolcvan-száz föllépést évente meg kellett szervezni. De Quittner alatt táncoltam a Kapuvári verbunkban, aztán a Taki csinált egy koreográfiát, az volt a címe, hogy Bodrogközi szvit, abban is szerepeltem, úgyhogy néha azért én is visszavedlettem táncossá. Aztán jó sok év múlva, amikor a Quittner már rég nem volt itt, az egyik volt táncos, a Richtarčík Misi lett a művészeti vezető, és a Gömöri táncokat állította színpadra, amiben volt egy tréfás verbunk – ott én voltam a káplár, aki tréfás versekkel verbuválta a legényeket. De hát az részemről már nem a táncról szólt… Ennyi volt az én táncoskarrierem. Hál’ istennek, a fiam sokkal többre vitte.

Meséljen a fiáról!

Mit meséljek róla? Hát, mint minden apa, én is próbáltam mindig a legjobbat, legtöbbet megadni neki. Hatéves korától hordtam magammal a fellépésekre, hogy azt a 3-4 napot is velem tölthesse, amíg nem vagyok otthon. Hatéves korától az Apró Szőttesbe is járattam. Persze voltak időszakai, amikor nem nagyon akaródzott neki, de a képletes atyai pofon hatására folytatta, és megszerette. Tizennégy éves korára Richtarčík már a felnőtt-Szőttesben is színpadra állította a Bitter Petivel együtt. Így ők ketten, a fiam, Richard és a Bitter Peti voltak a legfiatalabbak, akik valaha is színpadra kerültek az együttesben. Peti ma a Csallóköziben táncol, a fiam meg, amikor kétezerben profi lett a Szivek, átment oda a fele Szőttessel együtt. Elvégezte Pesten a Táncművészetit, Kilitiben lakik, és most geodétaként dolgozik. Elmúlt már negyven, de unokám még nincs… szoktam is kérdeni tőle, hogy meddig kell még rá várni.

Önhöz visszatérve: az egészsége rendben van? Ősszel nagyon ránk ijesztett, azt beszélték, infarktusa volt.

Az úgy volt, hogy szeptemberben Olaszországba, Szardíniára utaztunk föllépésre. Még ki se szálltunk a buszból, összeestem. Bevittek a kórházba, hat napig tartottak mélyaltatásban, aztán kezdtek felébreszteni. Három hétig feküdtem az olasz kórházban, a fiam végig velem volt… A lelet szerint egy pillanatra leállt a szívem is, de állítólag a vesémtől, ami a kiszáradás miatt mondta föl a szolgálatot. Olaszországban hagytam meg a szakállamat is először, s máig megtartottam – azelőtt csak bajuszom volt.

Már jól van? Mit mondanak az orvosok?

Jól. Kicsit visszafogom a tempót, vigyázok az étkezésre, nem iszom, csak vizet, kávét is csak keveset... A fiam azt mondja, a kertet se engedi fölásni, de az orvos szerint egy kis mozgásra mindenkinek szüksége van. Még jó, hogy naponta lépcsőzök itt a Csemadok-házban – habár éppen nemrég jegyeztem meg valakinek, hogy a fokok száma minden héten több lesz eggyel.

Meddig lehet ezt csinálni – gondoskodni egy ilyen sikeres, országszerte ismert együttesről?

Nem mondom, hogy néha nem fárasztó, de kinek nem lesz néha elege a munkából? Itt is vannak hullámhegyek és -völgyek. De a táncosok sikere engem is földob, óriási öröm, ha háromszor-négyszer visszatapsolják őket, s valahogy úgy érzem, egy parányi részem nekem is van ebben. De most elhatároztam, hogy a Szőttes ötvenese után befejezem. Novemberben lesz a jubileumi ünnepség, utána, ha sikerül, abbahagyom. Bízom benne, hogy lesz utódom, s a Szőttesben mindig lesznek rátermett művészek és táncosok… Volt egy tanítóm még az alapiskolában, s talán nyolc-kilencedikes lehettem, amikor azt mondta – és ezt soha nem felejtem el –, hogy „az asszimilációt megállítani nem lehet, gyerekek, de kutya kötelességünk lassítani”. Szerintem többek között ezért is fontos, hogy legyen Szőttes, legyen Ifjú Szivek, legyen magyar színház, legyen magyar iskola – hogy az itt élő magyarok tudatosítsák, hogy magyarnak születtek, és meg is maradjanak annak.

Gyurcsó Istvánt, a Szőttes egyik alapítóját személyesen ismerte. Januárban a róla elnevezett díjjal tüntették ki.

Pistával a nyugdíjazásáig együtt dolgoztunk, jól ismertem, fantasztikus ember volt. Amikor a hetvenes években kis kitérő után visszajöttem a Szőtteshez, kaptam tőle egy levélkét: „Örülök, hogy a szívére hallgatott! Pista” A Gyurcsó-díj nekem sokkal többet jelent egyszerű kitüntetésnél, hisz személyesen kötődök a névadójához.

Hogyan tud majd élni a Szőttes nélkül?

Majd egy év múlva elmondom.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?