A kopjafafaragó pedagógus

Szeme a fára figyel, hogyan fordul a görcs, milyen a geszt, hol kell majd óvatosabban ütni a vésőt. Bár faragás közben nem sokat beszél, mindenkit meghallgatott, és ma is meghallgat. Mint egy gyóntató, egy bizalmas barát. Szeretik őt. Olyan biztos pontja a mindig változó világnak. Ő Nagyferenc Kati, matematika és képzőművészet szakos tanár. Bármilyen hihetetlen is, tavalytól már nyugdíjas.

Azok a boldog kezdetek

„Nem hiányzik a csengetés; bevallom, kissé elfáradtam harminckilenc évi tanítás után. De ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozom. Faragok, tervezek, szemlélődök, figyelek. Nyugdíjasként jól érzem magam” – mondja. Sok régi fényképpel érkezett, tele a táska emlékekkel, ahogy egyiket a másik után előveszi, olykor mosoly, máskor szomorú ránc rajzolódik arcára. Egyike azoknak a keveseknek, akik fél évszázadot töltöttek el ugyanabban az iskolaépületben; ő maga pontosabban negyvennyolc évet. Ahogy a rimaszombati magyar oktatás 65. évfordulójára megjelent kiadványban írja: „1959-ben léptem át az iskola kapuját. A bejárati ajtó kilincsét sem értem fel rendesen, testvéreim segítségével léptem be az alma materbe.” Guszonai gyökerek, nagy család, a faragás, a fa iránti szeretet, a tehetség a családi emlékezet szerint már a dédpapánál is jelen volt, aki műbútorasztalosként kereste a kenyerét. Édesapja kovácsmester, édesanyja varrónő, de festett is, Szabó Gyula festőművészhez járt tanulni. A kézügyesség, a szép iránti vonzalom természetes volt a családban. Így nemcsak ő, hanem minden testvére foglalkozott, sőt ma is foglalkozik képzőművészettel. „Olyan szerencsés vagyok, hogy nekem mindenféle testvérem volt. Nővérem és bátyám, de húgom és öcsém is. Nővérem festegetett, férje festőművész, húgom könyvtáros, sokat foglalkozik művészettel, az öcsémmel meg sokat faragtunk együtt; közös kiállításaink is voltak, meg az egyik nagy munkánkat is együtt faragtuk. Újszászi község hat méternél magasabb kopjafáját alig három nap alatt készítettük el, mocsári tölgyből. A napi huszonnégy órából talán huszonhatot dolgoztunk, csak enni, inni meg muszájból álltunk meg. Eleinte el se hitték, hogy meglesz, csak szerdán délután merték elhinni, hogy este mégis lesz kopjafaavatás. A tetejét még faragtuk, az alját már kenték a fának, de kész lett. Mondhatni, monumentális, mert jó másfél méter magas talapzatot is kapott, így magasabb, mint a polgármesteri hivatal épülete” – meséli mosolyogva. Legszívesebben fából farag. Minden fának más a gesztje, keménysége, másképpen kell faragni, utólagosan lekezelni. Kati sokféle fával próbálkozott már, az egzotikus ébennel és mahagónival, de a hazai keményfákkal, így az akáccal, tölggyel is, legszívesebben azonban gyümölcsfákból farag. Tapintható szeretettel beszél a fákról: „A cseresznyének a színe meg a viszonylagos puhasága az érdekes, az almafa meg rideg, viszont nagyon egyenletes anyag, jól lehet vele dolgozni; a szilvafának a két színe csodás, ahogy a geszt vörösen mutatkozik, a széle meg szinte fehér. A dió, az mindenre jó, nagyon szeretek vele dolgozni. A körtefának a görcsei tudnak szépséget adni, az eperfának a gesztje zöldes, a széle fehéres, így olykor nagyon szép mintázatú. Az éger meg faragás és utókezelés után rózsaszínűre, pirosasra érik, oxidálódik, amit nagyon jól lehet egy-egy szobornál használni.” Kati faragott márványt, homokkövet is, azokkal is megbirkózik, mégis a fa meleg tapintása bűvölte el, legszívesebben belőle készíti kisplasztikáit, szobrait. „Eredetileg szobrásznak készültem, aztán nem nyílt szobrász szak, így némi tanácsadás után matematika–képzőművészet szakon tanultam tovább Nyitrán. Csak a gimnáziumi meg az egyetemi éveim maradtak ki az iskola épületéből, de már első szakmai gyakorlatomon is ide jöttem, s már diploma előtt itt kezdtem tanítani. Fábián Laci bácsi, azaz ahogy mi becéztük, Papó volt akkor a szakos tanár, és azt szerette volna, ha nyugdíjba vonulása után én lépek be a helyére. Nem várt meg: még előtte meghalt, sajnos. Nagyon sok jó kollégával dolgoztam együtt, napokig mesélhetnék róluk, akkor se érnénk a végére. Egy év híján, amikor pártbüntetésként Gesztetére helyeztek ki, végig ebben az iskolában dolgoztam. A rajzterem, az udvarban lévő egykori műhely épülete, az volt az én helyem. De minden szögletet ismerek az iskolában, pincétől a padlásig. Amikor tanítani kezdtem, tíz centivel a föld fölött jártam, nem gondolva arra, milyen nehéz kenyérkereset ez” – mondja Kati, aki őszintén bevallja: a végére nagyon belefáradt a tanításba. Változtak az idők, módszerek, mások lettek a gyerekek is, és ezt sok, mostanában nyugdíjba ment vagy éppen készülő pedagógus elmondhatná.

Az országos táborokban

„1977-ben Vörös Zolival, Tari Marival, Hizsnyan Gézával meg még néhány rimaszombati érdeklődővel elindultunk, hogy elmegyünk nyári művelődési táborba. Akkor Örsújfalun volt, a Duna-parti kempingben. Az volt a második talán, és előtte valóban már egy véznácska fenyőgerendából baltával, késsel, bicskával kifaragtak ott egy kopjafát. Amikor mi ott táboroztunk, én művésztelepről érkeztem, nálam voltak a vésőim. A szervezők Nagy János szobrászművészt kérték fel, hogy az ott lévő keményfát faragja meg, de ő akkor azt mondta, sem szerszáma, sem ideje nincs rá. Én meg szóltam, hogy itt vagyok, szerszám is van, meg kedvem is. Hát megfaragtam. Dusza Pista le is fényképezett, azóta őrzöm ezt a képet. Amikor a tábor helyszínét, a kempinget eladták, Katona Pista szedette ki az ott elhelyezett kopjafákat, elvitte Martosra. Aztán faragtam sok helyen, Örsújfalu után Somodiban, Abroncsoson, Ipolyságon, Gímesen, meg a nyári művésztáborokban. Faragtam sírra is kopjafát, a nagyon fiatalon elhunyt barátnak és fafaragó, hangszerkészítő művésznek, Katona Lacinak meg másoknak. Emlékezetes munkák. Rengeteg embert megismertem, azaz mindig rengetegen ott sürgölődtek a kopjafa faragásánál. Ezt azért mondom így, mert múltkoriban valaki rám köszönt, én meg nem tudtam, ki ő. A hangja ismerős volt, de az arca nem. Mondta, hogy ott faragott velem valamelyik táborban, és hogy közben beszélgettünk. Én meg visszakérdeztem, hogy felnéztem-e a fáról faragás közben. Kicsit elgondolkodott, és azt mondta, úgy emlékszik, hogy bizony nem. »Na, akkor ezért nem ismertelek fel«” – meséli mosolyogva. Magam is láttam sokszor, hogy a táborokban a kopjafa faragásakor a kopácsolás megnyugtató hangjára sokan csak úgy odaülnek, beszélnek, mesélnek, szinte gyónnak. „Tavaly nyáron egy környékbeli lány minden gondját-baját elmondta, aztán mintha megkönnyebbült volna. Kifaragta magából a problémákat. Én meg elmondtam neki, hogy nagyjából mit és hogyan kéne, de azt legfőképpen tiszta fejjel. És megoldódtak a gondok. Egyszer még azt is sikerült bebizonyítanom – talán 1982-ben volt –, hogy Szvorák Kati jobban farag annál, ahogy én énekelek. Böszörményi Pista ezt meg is örökítette. Nagyokat nevettünk a tényálláson.”

Faragnivalók, tervek, jövő

Nagyferenc Katalin a nyugdíjasságot nem úgy éli meg, hogy most le kellett állnia. Naponta jár ki a műhelybe, Rimaszombat Tamásfala városrészébe, ahol mindig van egy kis faragnivaló. Vagy éppen plakettet kell készíteni, a közelgő Tompa Mihály-versenyre, vagy bútort, kisplasztikát, vagy csak saját örömére szobrot. Idén áprilisban az említett vers- és prózamondó verseny részeként csoportos kiállítása lesz, ehhez készíti elő a szobrokat, és persze új darabokkal is elő akar rukkolni. „Gimnazista koromban, amikor a hátgerincem miatt kórházban voltam hosszabb ideig, krétából szikével, körömreszelővel meg injekciós tűvel farigcsáltam, hogy ne unatkozzak. Akkoriban még krétával, fatáblára írták ki a dolgokat a kórtermekben. Egy idő után már maguk a dokik nézegették az éjjeliszekrénykén, elkészült-e már a portréjuk. Aztán már faragtam én mindenből. Fa, kő, márvány. Úgy érzem, amit eddig nem csináltam meg, mert nem volt rá idő, energia vagy lehetőség, azt most majd meg kell csinálni.” Tervei vannak, de nem beszél róluk. Babonából. Majd ha kész lesz. „Majd szólok. Sok témám van. Egy dolog viszont, amely nem a szobrokkal, képzőművészettel kapcsolatos, régóta komolyan foglalkoztat. Látom a régi rimaszombati embereket, akik nyugdíjba mentek. Tipegnek lassan végig a városon. Amikor aktívak voltak, mindenki ismerte őket, hiszen hivatalnokok, üzletesek, ismert emberek voltak. Ma meg a kutya sem ismeri meg őket, vagy csak alig néhányan néhányukat. Mennek végig a városon, lehajtott fejjel, szinte megriadva attól is, ha valaki véletlenül rájuk köszön. Nem szeretnék ilyen lenni, nem szeretnék lesütött fejjel, szinte bújva menni át a városon. Egyszer megkérdezte tőlem egy tévériporter, miután a fa tapintásának melegségéről jó hosszan beszéltem már neki, hogy mit csinálok akkor, ha egy kis melegségre vágyom. Azt mondtam, hogy rádobok egy darab fát a tűzre. Én ilyen vagyok!”

Jó, hogy ilyen. Szikár, határozott véleményű. Mégis kedves jelensége Rimaszombatnak, ő, Nagyferenc Katalin nyugalmazott matematika–képzőművészet szakos tanár, szobrászművész. Jelenség, rekedtes hangjával, jellegzetes mosolyával, piros kisautójával és férfiasan kemény kézszorításával. Hiába, a vésők és kalapácsok tartást, keménységet vesznek el a fától s faragnak bele az emberbe.