A klasszikus: Csehy Zoltán

A beszélgetés végén csak egyvalamin csodálkoztam: hogyhogy a gyerekek még nem tudnak latinul…

Illésháza egyetlen latin szakosa vagy? Hogy történt?

Azért az 1500-as években volt még ilyen… A somorjai gimnáziumba jártam. Éppen festettek, és a folyosón, ahol a tornaterembe mentünk át, a létra egyik lába egy latin nyelvkönyvvel volt aládúcolva. Én kivettem, hazavittem, olvasgatni kezdtem. A harmadik leckében Martialis-epigrammák voltak, és nagyon megtetszettek. Ez fontos impulzus volt, de akkor még nem döntöttem el, hogy latinista akarok lenni. Egyébként eredetileg angolra terveztem jelentkezni, később olaszra, de olasz szakot csak ötévente indítottak Pozsonyban, és amikor én voltam végzős, akkor éppen nem. Így aztán a latin mellett döntöttem.

Feleségedet, Polgár Anikót is ott ismerted meg?

Egy irodalmi táborban, a Pegazus-találkozón ismerkedtünk meg. Ezek szervezője és karmestere Miskó Ildikó volt. A költőpalánta ide beküldhette »világmegváltó« szövegét, amelyről meg volt győződve, hogy a magyar líra csúcsa, és egy zsűriszerű, de inkább tanácsadó testület értékelte ezeket. Nagyon jó beszélgetések és viták voltak. Itt találkoztunk.

Ekkor már lehetett tudni, hogy ő is latin szakra készül?

Igen, és ez nagy inspiráció volt számomra.

Hétévi ismeretség után kötöttetek házasságot, és hétévi házasság után született első gyermeketek. Ez alatt az idő alatt szoktatok beszélgetni a gyermekvállalásról?

Nem különösebben. Ez úgy jött. Azt hiszem, ez minden pár természetes igénye. Elég jól ismertük egymást ahhoz, hogy vállalkozzunk rá. Az ember persze ilyenkor készül, elolvas egy csomó könyvet, főleg amikor már megvan a gyerek. Aztán egy idő után rájön, hogy nagy részük marhaság. Igazából nem tudnak sokkal többet ezekről a dolgokról, mint az ókori szerzők. Az ember inkább önmagára, az ösztöneire van utalva, és egy biológiai programot teljesít be, ami működik, szinte magától. A nevelést nem vagy nem szükségképpen kell külső elvekhez kötni. A gyermek valamilyen formában mégiscsak a szülőből van. Így a gyermekvállalás kicsit önismereti kérdés is. Az ember szembesül a saját tulajdonságainak egy részével, amit aztán valamilyen kulturálódási folyamat keretében átalakított magában is. És akkor újra felismeri.

És milyen volt szembesülni korábbi, ifjabb önmagaddal?

Ezt a részét roppantul élveztem. Magamról több mindent megtudtam, főként, amikor már nyiladozott a gyerekek értelme, és nyelvileg is kezdték magukat meghatározni, tudatosítva a helyüket a világban. A másik nagy hozadék, hogy javult a koncentrálóképességem, és megváltozott az időérzékem. Elég sok kötöttséggel is jár egy gyerek. Főként az elején hatványozott figyelmet igényel. Így aztán a többi dologra csak ennek függvényében jut idő. Az elme addig felkészül, és ekkor már képes koncentráltan dolgozni, kihasználva azt az időt, ami korábban esetleg halogatással vagy céltalan tevékenységgel telt.

Arra gondolsz, amikor a gyerekek alszanak?

Kezdetben igen. Aztán amikor már kicsit nagyobbak, ha a munkába nem is, de a színvonalas szórakozásba már be lehet vonni őket.

Flórával nagy operalátogatók vagytok…

Már egészen korán elkezdtem őt színházba hordani. Az operát is nagyon szereti. Eleinte természetesen gyermekdarabokra jártunk, de később felnőttelőadásokra is elvittem őt. A jegyszedők gyakran jegyezték meg, hogy hát, erre talán nem kellett volna a gyereket elhozni. De nagy érdeklődéssel ülte végig a hosszú darabokat is. Ez nálunk rítus, egy igazi apás program. Felkészülünk, elmegyünk, megnézzük, és utána megbeszéljük. Egyébként szerintem ésszerű keretek között szinte bármit meg lehet nézni egy gyerekkel, ha utána közösen átbeszéljük. És itt a megúszhatatlan dolgokra is gondolok, például iszonyatos Barbie-mesék és egyéb olyan rajzfilmek, melyeket egyébként nem szívesen nézetnék vele, de az iskolatársak miatt »muszáj«. Alapból ezekkel sincs gond, ha utána megbeszéljük, hogyan is lehet értelmezni a látottakat.

Akkor nálatok szabad tévézni? Mert ez nem minden családban evidens.

Persze, nem ellenezzük a tévénézést. De értelmesen kell róla beszélni. Tudni kell, mit miért csinálunk vagy engedünk. A tévé a nyelv fejlődése szempontjából is fontos lehet, új nyelvi regisztereket ismerhet meg általa. A lányom egyébként szívesebben olvas. Geronimo Stilton egérmeséinek van lányos változata is. Szinte falja ezeket a korához képest vaskos, 180-190 oldalas könyveket. De a »hivatalos« olvasónaplójába nem írhat róluk, mert az iskolában ezeket túl jellegtelennek, populárisnak találják. Sokkal jobb, ha oda egy szép Benedek Elek-meséről ír: az esztétikai szempontból kétségtelenül megformáltabb, de úgy gondolom, az olvasási folyamat automatizálása szempontjából a populáris irodalomnak és kultúrának nagy szerepe lehet. És nem hátrány, ha a kezdő olvasó egy-egy sémarendszert megismer.

És amíg nem tudtak önállóan választani, miket olvastatok nekik?

Amit mi szerettünk. Ez egy önző fázis. A jelekből észleli az ember, mi az, ami érdekli a gyereket. Például nagyon korán hordtam őket múzeumokba is. Berlinben megnéztünk egy egyiptomi kiállítást, Flórának tetszett, de Kornél az ablakban állt, és azt nézte, hogyan szivattyúzzák a vizet az egyik csatornából a másikba. Nemrég jártunk Budapesten is, a Szépművészeti Múzeumban. Megörültem, hogy végre leköti egy kép, aztán észrevettem, hogy a légkondicionáló berendezést vizsgálja. Tehát a jelzésekből látni lehet, mire fogékony a gyerek. Persze, ez kicsit determinálva is van a szülők érdeklődése által. Ha farmon élnénk, bizonyára szorosabban kötődnének az állatokhoz, mint a könyvekhez.

Így viszont az irodalom tekinthető természetes közegnek. Milyen szerepe van a mindennapjaitokban?

A verseket mindkét gyerek nagyon szereti. A kortárs költészetet is. Varró Dániel kötetei vagy Zalán Tibornak a Rettenetes görög vitéz című verses drámája régi kedvenceink. Persze, klasszikus gyermekverseket is olvasunk nekik. Ha megnézzük a tankönyveket, nyelvi szempontból ijesztő helyzettel szembesülünk. Mindenütt a 19. századi, 20. század eleji idilli népi világ tükröződik a szemelvényekben, mondókákban. Nincs bennük egy mobiltelefon, egy életszerű helyzet. Mintha csak a régi tankönyvek volnának átírva, tele a régi orosz mesékkel, csak éppen a Lenin elvtárssal találkozó kislány történetét vették ki. Ezek a könyvek az irodalomra nem élő organizmusként, hanem muzeális tárgyként tekintenek. Ennek megfelelően a nyelvezetük sem friss, és a magyarországi gyermeknyelvhez sem közelít.

Vannak költők, akik gyermekük születésével a gyermekirodalom felé fordulnak, gyermekverseket, meséket kezdenek írni. A te legutóbbi könyved a magyar meleg, gay, queer tárgyú és irányultságú költészetről szól. A gyermekversekkel hogy állsz?

Az első gyerekverseim még akkor jelentek meg, amikor nem volt gyerekem. Kb. harmadkötetnyi gyermekversem van, de ezeket nem publikáltam, csak saját használatra tartjuk. Korábban megjelent két gyermekversem a Kalligram egy gyermekirodalmi antológiájában. Ezeket a feleségem, galád módon, megtanította a gyerekekkel. A lányommal egyébként folyamatosan írunk meséket. Van egy sereg közös történetünk, például Az egyfogú királylány, A kottafejű nő vagy A férfi, aki nem kért fagylaltot. Nem tudom, mi lesz ezek sorsa, de eredetileg nem arra készültek, hogy ki legyenek adva. Nem zárom ki egy gyermekverskötet lehetőségét a jövőben, de nem készülök rá.

Mindkét gyermeketeknek »irodalmi« nevet adtatok. Hogyan döntöttetek a Flóra és a Kornél mellett?

Mindketten latin szakot végeztünk, szerettük volna, ha ez a névválasztásban is visszatükröződik. A lánynevek esetében könnyebb dolgunk volt. A fiúnevek egy része viszont már foglalt kutyanévként, így ott bonyolultabb volt a választás. Arra is figyeltünk, hogy a vezetéknévvel harmonizáljon. Persze, az ember ilyenkor nem lehet felelőtlen, mert a nevet a gyermek egész életében viselni fogja.

Gyerekeiteket szerencsés módon egy sereg »klasszikus« impulzus éri. Szeretnétek őket tudatosabban is ebbe az irányba terelni?

Ez a képességeiktől függ. Az ember idealizálhatja a gyerekét, ahogy akarja, de idővel úgyis kiderül, mihez vonzódik, abban kell neki minél nagyobb kibontakozási lehetőséget biztosítani. Én nem fogom őket különösebben »bombázni« klasszikus dolgokkal, majd meglátjuk, mi az az irányvonal, amit ők érdekesnek találnak. Latinul tanítani a gyereket ebben a világban, ahol ez a nyelv teljesen muzeálissá vált, elég nagy luxus. Eléggé »túlélő« korban élünk, ahol a szülő igyekszik pragmatikus dolgok felé terelni a gyerekét, abban bízva, hogy az idealizmus majd később jön magától is.