A kevesebbtől boldogabbak lehetünk

Vagyis a tárgyakért él ahelyett, hogy azok szolgálnák őt, ráadásul folyamatos stresszben, mert állandó rendetlenség veszi körül.

Túlélési reflexeink

A vásárlás és felhalmozás divatját ezért is kezdi felváltani az a felfogás, hogy a kevesebb dolog több szabadságot és nagyobb boldogságot jelent. Egyáltalán nem könnyű azonban megszabadulni a felesleges holmitól, mert ősidők óta hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat azokkal a tárgyakkal, amelyeket birtoklunk. Ez a tulajdonságunk még a törzsi időkből ered, amikor őseink valóban csak azt mondhatták a magukénak, amit sikerült behurcolniuk a saját barlangjukba. Minél gazdagabb volt a hús- és szőrmekészletük, annál nagyobb volt az esélyük a túlélésre, és bár ma már nem feltétlenül a túléléshez van szükségünk minél nagyobb készletekre, a beszerzés iránti vágy megmaradt. Annak ellenére, hogy az évszázadok során számos természeti katasztrófa, háború, kitelepítés és gazdasági válság taníthatott volna meg bennünket arra, hogy egy pillanat alatt mindenünket elveszíthetjük. Pszichológusok szerint azért gyűjtögetünk megszállottan, mert az otthonunkban felhalmozott holmi az állandóság illúzióját kelti bennünk.

Az vagy, amid van

Erre az ősi hiedelemre épít a fogyasztói társadalom marketing- és reklámipara, amikor azt sugallja, hogy azok vagyunk, amit birtoklunk, és tárgyak, márkák által életérzést, életminőséget is vásárolhatunk. A vásárlás azonban csak pillanatnyi örömöt ad, mert az ember mindig újabb dolgokra vágyik, és a már megszerzett zsákmány vonzereje egyre kisebb. Sőt a halványuló örömmel egyenes arányban nő az abból eredő stressz, hogy mit is kezdünk a lakásunkat ellepő egyre több holmival, amelynek egyre csökken az értéke. Ez még önmagában nem is volna akkora gond, ha nem képeznének számunkra egyre nagyobb terhet is – nemcsak a rendrakás és karbantartás miatt, hanem azért is, mert a túlzsúfolt lakásokban lassan épp nekünk nem marad hely.

Ezért próbálnak a mai harmincas-negyvenes értelmiségiek egyszerűbb, szerényebb, ugyanakkor élményekben gazdagabb élet élni. Egyrészt, mert már maguktól is rájöttek, hogy a rengeteg holmi csak akadályoz, korlátoz, másrészt mert kezd divatossá válni az, hogy a kevesebb több. Tanulmányok sora jelenik meg arról, milyen idegessé, feszültté válik az ember, ha túl sok mindent birtokol, és mennyivel jobb dolog élményeket gyűjteni. A New York állambeli Ithacában található Cornell Egyetem kutatói húsz éven át tanulmányozták, mi teszi az embert igazán boldoggá. A Psychological Science tudományos folyóiratban publikált eredmény nem meglepő: a másik ember közelsége, az őszinte kapcsolatok és a közösen megélt élmények. Tulajdonképpen kár is volt a húszéves munkáért, mert már a Bibliában is benne van, hogy a falánkság, a kapzsiság és más vagyonának megkívánása bűn, ehelyett felebarátunkat kellene szeretnünk, mint önmagunkat. 

Új rend, új kezdet

Mostanában erre szakosodott szanálóművészek és takarítómesterek tesznek komoly pénzért rendet az otthonainkban és egyúttal – legalábbis ezt ígérik – a lelkünkben is. Legismertebb közülük a japán Marie Kondo, akit saját bevallása szerint már ötéves korában elbűvöltek a szépen elrendezett terek. Többmilliós példányszámban adja el arról szóló könyveit, hogyan dobjuk ki feleslegessé vált dolgainkat. Alapelve szerint csak azokhoz a tárgyakhoz szabad ragaszkodnunk, amelyek valóban jobbá teszik az életünket, és nem állítanak felesleges választások elé, nem okoznak még több tennivalót. Követői világszerte takarítják a szekrényeiket, kidobják, elajándékozzák a rég nem használt háztartási gépeiket, és ahelyett, hogy újakat vennének, inkább kirándulni mennek. Bölcs dolog, mondhatnánk, csakhogy idáig el is kell jutni, és mivel főleg a posztszocialista országokban még mindig a birtoklás bűvöletében élünk, ez egyáltalán nem könnyű.

„Minél rendezetlenebb a lelkivilágunk és az életünk, annál nehezebb rendet raknunk a környezetünkben, mert annál nehezebben tudunk megszabadulni a múltunkat idéző tárgyaktól. Gondoljunk csak a családtag halálát követő takarításra vagy akár arra a nemzedékre, amely megélte a háborút: a szegénységet és azt szokta meg, hogy semmit sem szabad kidobni. Az új rend mindig új kezdetet jelent, és visszahat az életünkre” – állítja Nemeskéri Nóra rendteremtő, aki A rend művészete című közösségi oldalt működteti.

Mindenkinek más a rend

Arra, hogy a zsúfolt otthonokból laza, oldott tereket teremtsenek, ma már szerte a világban ügynökségek szakosodnak. A legelterjedtebb a japán módszer: lényege, hogy csak azt tartsuk meg, amiben örömünket leljük. A rendteremtésnek és a rend megtartásának fortélyai is megtanulhatók, s attól művészet az egész, hogy harmóniát visz az életünkbe. Alapelv, hogy az a holmi, amelyet évek óta nem viseltünk, nem használtunk, nem vettünk kézbe, teljesen felesleges – fejti ki Nemeskéri Nóra. „A lakásunk nem raktár, hanem életünk tere. Azt tartsuk benne, amire szükségünk van, nem pedig azt, ami majd jó lesz még valamire, mert biztosan soha semmire nem lesz jó. Felesleges csak azért ragaszkodnunk valamihez, mert drága volt, vagy egykor szerettük, vagy ajándékba kaptuk, és tiszteletből őrizzük. Egyedül azokat a nem használt tárgyainkat tartsuk meg, amelyekhez pozitív érzelmek, szép emlékek társulnak – ilyenek lehetnek az örökölt bútorok, a nagymama hímzett terítői vagy a régi családi étkészlet” – tanácsolja a szakember, de azonnal figyelmeztet, hogy a túlzott rend is ártalmas: ahhoz, hogy egy otthon lakályos legyen, kell egy kis lazaság és némi művészi rendetlenség.

A rend mindenki számára mást jelent, és főleg olyankor nehéz közös nevezőre jutni, amikor valakivel egy térben élünk. „Tipikus eset, amikor a házastársak egyike rendmániás, a másik meg kifejezetten rendetlen. Ilyenkor azt szoktam tanácsolni, hogy mindenki a saját életterületén tartson rendet az elképzelései szerint. Érdemes külön területeket kialakítani. Legyen például a férjnek egy zuga, ahol a saját szerszámait, könyveit, bármijét olyan összevisszaságban hagyja, ahogy ő szeretné, de a konyhában a poharat öblítse el maga után, és a zokniját se hagyja az ágy mellett. Ellenben a feleség ne tegye szóvá, hogy a férj íróasztalán alig lehet letörölni a port, és a garázsban lépten-nyomon szerszámokba botlik” – javasolja.

Mindennek legyen helye

A belső és külső rend Nemeskéri Nóra szerint nem feltétlenül függ össze; azt mondja, vannak olyan ügyfelei, akik az élet valamely területein nagyon jól teljesítenek, egyébként pedig kényszeres gyűjtögetők. „Ismerek topmenedzsert, akinek több száz cipője van, de egytől sem akar megválni, akkor sem, ha már tíz éve nem hordja. Arra sikerült rábírnom, hogy a régi darabokat olyan helyre rakja, ahol nincsenek útban, vagyis van különbség a teljes káosz és a strukturált rendetlenség között. Az alap az, hogy minden tárgyunknak legyen állandó helye, mert akkor az ideiglenes rendetlenségből mindig vissza tudunk találni a rendhez. A rendetlenség ott tud eluralkodni, ahol állandóan ide-oda rakosgatjuk a dolgokat, vagy csak letesszük őket valahová. Ha már mindenhol tárgyak vesznek körül bennünket, és kezdjük úgy érezni, hogy nincs elég hely a lakásban, érdemes átgondolni, vajon ennyi mindenre van-e szükségünk, s amire szükségünk van, annak mindnek szem előtt kell-e lennie” – mutat rá.

Ilyenkor alapos rendrakásra, szelektálásra van szükség, és erre a legjobb alkalom a költözés vagy lakásfelújíás. Amikor úgyis csomagolunk, minden tárgy, ruhanemű és eszköz felett érdemes elgondolkoznunk, mikor használtuk utoljára, és szükségünk lesz-e rá a közeljövőben. Sokakat az tart vissza a szortírozástól, hogy nem akarják kukába dobni a holmijukat, de ennek nem kell feltétlenül így történnie. A felesleges holmit el lehet vinni karitatív szervezeteknek, odaajándékozni ismerősöknek, a jobb darabokat még el is lehet adni. Sokan szeretik a retró holmit, és az a szokás is kezd elterjedni, hogy a régi bútoroknak egy kis újrafestéssel, barkácsolással új életet, új rendeltetést adunk.

Visszaeső rendetlenek

Több országban működnek professzionális rendteremtők – érthetően leginkább a jóléti államokban, ahol a folyamatos felhalmozás már kezd problémává válni. Egyesek lelki, mások a gyakorlatias oldaláról közelítik meg a dolgot, de a lényeg mindig az, hogy az ügyfélnek elege van az őt körülvevő káoszból. Szakembert Nemeskéri Nóra szerint azoknak érdemes hívniuk, akikben volna igény a rendre, de maguk nem képesek megteremteni és megtartani. Azt mondja, az utóbbi a nehezebb, az ember többször is lehet visszaeső, mert a rend előbb-utóbb mindig megszűnik. Bizonyos időközönként egyszerűen újra és újra rendet kell rakni, a különbség ezért leginkább abban van, mennyi az elrámolnivaló holmi, amelynek a helyét se tudjuk. De mint sok minden más az életben, ez is szokás dolga, és nemcsak megtanulható, hanem élvezhető is. Aki tudja, hol keresse a dolgait, és nem kell szanaszét szertehányt ruhák, lerúgott cipők, felhalmozott könyvek között bukdácsolnia, az egyszer csak elkezdi jobban érezni magát az otthonában.

Azért ne essünk át a ló túloldalára, nem vagyunk mi japánok, és szerencsére a lakásaink sem annyira kicsik, mint az övéik. Európában mindig volt egy kis rendetlenség, és mindig azt vallottuk, hogy igenis vannak haszontalan dolgok, rég nem hordott ruhák, régi levelek, a család történetéről mesélő emléktárgyak, amelyeket, bármily feleslegesek, nem szabad kidobni. Hiszen ha minden arisztokrata, művész és tudós, takaros rendet tartott volna az otthonában, mit csodálnánk ma a múzeumokban?