<p><em>„Csak hivatalokkal ne kezdjen az ember” – </em>hallom ismerőseim körében a régi igazságot, amit sajnos csak megerősíteni tudok – mert a mi félfeudális demokráciánkban a mindenható hivatal úgy áll szemben a kiszolgáltatott ügyféllel, mint hajdan az úr a jobbággyal. Erről már tavaly elmélkedtem egy rövid szösszenetben, amikor a lévai rendőrséggel volt dolgom, most azonban sajnos újra aktuálissá vált, hogy kiírjam magamból a frusztráltságomat.</p>
Az történt, hogy állandó gondot okoz az autóból való ki- és beszállás, s hát aput tavaly műtötték, így már ő se tud segíteni – ezért aztán kérvényt adtunk be a lévai munka és szociális ügyi hivatalhoz egy emelő árának a megtérítésére. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, mivel a mi autónk történetesen ötévesnél öregebb, és ötévesnél öregebb autóba a törvény szerint nem lehet emelőt szerelni. Ezért aztán új autóra is szükségünk van.
A kérvényt április elején adtuk be, és április végére berendeltek Lévára… Ugye, nemcsak én érzem a helyzet abszurditását? Az emelő azért kell, mert nem tudok beszállni az autóba, ennek ellenére a mindenható hivatal ragaszkodik ahhoz, hogy elébe járuljak – oldja meg a nyomorult ügyfél, az ő baja! Nehogy már a tisztelt hivatalnok úrnak kelljen kimozdulnia jól megszokott környezetéből.
Végül megoldottuk, de nem volt benne köszönet. A kérdésekből ugyanis mindvégig azt vettem ki, hogy a kérdező eleve feltételezi részünkről a rosszhiszeműséget. Abban maradtunk, hogy a kérelemhez csatolnom kell egy munkaszerződést, amely bizonyítja, hogy gyakran használom az autót. Azoknak, akik ismernek, nem kell bizonygatnom, hogy aktív életet élek, újságokba írok, blogjaim vannak, eddig négy könyvem jelent meg. Ezek közül a munkák közül azonban sajnos egy se olyan, amire azt mondhatnám, hogy állásom van. Végül azonban ezt is sikerült megoldani. És itt jön a csavar a történetben, mert a hivatalnok pár perccel utána felhívott bennünket, hogy apu személyesen vitte be a munkaszerződést, és olyan hangnemben beszélt anyuval, hogy ő hetekig lelki beteg volt.
Ezután már sejteni lehetett, hogy a határozat végül elutasító lesz. Így is történt, csakhogy az indoklásban olyan megállapítások szerepeltek, amelyeket csak szakember jogosult tenni, de az ő neve előtt nem láttam azt a bizonyos dr. rövidítést. Félórányi ismeretség után, többek közt, megállapította, hogy lelkileg sérült vagyok (biztosan a szememből olvasta ki, merthogy végig a szüleimmel beszélt). Sőt, még azt is kétségbe vonta, hogy a könyveimet én írtam. Mit lehet ehhez hozzátenni?
Ja, és az elutasító határozattal együtt jött egy másik levél is, amelyben megvonják a személyi asszisztenciámat. A Hivatal bosszúja?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.