A gének játéka

Hat évvel azután, hogy Maár Gyula házasságot kötött Törőcsik Marival, első feleségétől, Szvetlanától született lánya, Maár Katalin fiúgyermeket hozott a világra. Járai Máté ma harminckét éves, a Győri Nemzeti Színház tagja, Törőcsik Mari életében pedig, ahogy ő maga fogalmaz: balkézről jött unoka.

Színházi öltözőjében, két órával élete musicalje, a Kabaré előtt kérdezem Járai Mátétól, mikor döbbent rá, hogy szeretett „Mari mamája” és Törőcsik Mari ugyanaz a személy.
„Az Édes Annát néztük a tévében. Négy- vagy ötéves lehettem. Édesanyám hívta fel a figyelmemet, hogy »nézd, ott a Mari mama!«. Nagyon fiatal volt ebben a filmben, s engem – ez annyira megmaradt bennem – iszonyúan kikészített, hogy Víziné, vagyis Sulyok Mária milyen kegyetlenül bánt vele. Az első színházi élményem is ilyen erős vele kapcsolatosan. Bementünk hozzá a Nemzetibe, édesanyámmal ott álltunk a takarásban, Mari mama kijött, váltott velünk pár szót, majd visszament, és ugyanolyan zseniálisan játszotta tovább az előadást.”
Nem lep meg, amit ezután mond, hogy amióta csak az eszét tudja, ő maga is színésznek készült. Az út viszont, amelyet a Kabaréig megtett, annál meglepőbb.
„A művészi vonal valószínűleg Gyuszi papától, Maár Gyulától jön. Anyám ha játszani lát, mindig azt mondja: »tiszta nagyapád vagy«. A mozgásom, a gesztusaim, az öltözködésem, a humorom, a dolgokhoz való hozzáállásom, minden az övé. Holott soha nem éltünk közös háztartásban, hogy megfigyelhettem volna. A gének ennyire visszaköszönnek. Emlékszem, nyolcvanötben vagy nyolcvanhatban elmentünk megnézni A régi nyár című előadást a József Attila Színházban. Hétéves lehettem, az első sorban ültünk. Mari mamának a szerepe szerint el kellett ájulnia, csakhogy én azt hittem, itt valami szörnyűség folyik, és teljesen kétségbe estem. Később, amikor hátramentünk hozzá, bemutatott Iglódi Istvánnak, a darab rendezőjének, és mondta, hogy az ő kérésére kellett elájulnia. »Színész sok van – gondoltam –, rendező csak egy. Iglódi. Majd akkor leszek igazán színész, ha én is dolgozhatok vele.« És hálás vagyok a sorsnak, mert a halála előtti utolsó rendezésében én is játszhattam Szegeden. »Jó színész lett belőled, Máté« – jegyezte meg Iglódi a bemutató után. Nekem ezzel szárnyakat adott. Azt, hogy jó gimnáziumba kerüljek, Mari mama intézte el, de amikor a színművészeti felvételijére készültem, azt mondta: a lányának, Teréznek sem intézné el, hogy bejusson, a tehetség utat kell, hogy törjön magának. És igaza volt. Nyilván ez egy hatalmas vargabetű, amivel itt vagyok Győrben, de az én főiskolám Szeged volt.”
A színművészetire ugyanis többszöri próbálkozás után sem jutott be. Minden felvételin premierkész volt, már nem tudnak formálni rajta – ezt rótták fel hibájául. Hogy minden egyes alkalommal eljátszott egy előadást.
„Nem sok spontaneitás volt bennem, elismerem. Nem voltam képlékeny. Mindig, minden évben konkrét elképzelésekkel mentem. Kiforrott ízléssel. Remek előadásokon csiszolódtam. A vígszínházi Össztáncot százkétszer láttam. Ugyanott, az Ózba húszévesen be is kerültem. Varjú voltam a búzamezőn. Ez akkora boldogság volt nekem, hogy elmondani nem tudom. A szüleim egyébként nagyon korán észrevették, hogy nekem tényleg ez az utam. Mari mama azt mondta: »Ha tényleg színész akarsz lenni, addig ne foglalkozz vele, amíg hivatásosan nem tudsz vele foglalkozni. Majd felnőtt fejjel!« Vagyis attól óvott, hogy gyerekszínész legyek. Nem is lettem. Szeged aztán mindenért kárpótolt. Az ott töltött évek alatt négy olyan darabban játszottam, amilyen ritkán adatik meg a színész életében. Én lehettem Fekete Péter, A dzsungel könyve Kája, enyém volt a Bunbury, imádtam a Mechanikus narancsot. Teljesen véletlenül a zenés vonalra kerültem. Ki is használtak rendesen. Díjakat kaptam, szerettek. És most itt a Kabaré, Győrben. Ünnep és kötélugrás. Egy ilyen előadás nemcsak a napomat: az egész hetemet beragyogja. Az életem van benne!”
Budai házuk kertjében színpad állt a dús lombok alatt. Ez volt az indulási pont, ahogy ma látja. S ha már szülei biztosra vették, hogy színész lesz a fiukból, színpadot építtettek neki.
„Többet nem is adhattak volna. Ott volt a hatalmas kert gesztenye- és mogyorófáival, legyen hát a gyereknek saját színháza. Amikor a színpad elkészült, édesanyám sütött-főzött, mert nagy nap volt az, meg kellett ünnepelni. És attól fogva ott mindennap más előadás ment. De úgy, mint a Vígszínházban. Első figyelmeztetés, második figyelmeztetés… még mikroport is volt a fejemen, mert láttam, hogy a színészek úgy énekelnek. Nekem nem kellett játszóház, olvasni alig tudtam, de már színházi előadásaim voltak. Sokan megfordultak nálunk. Gyabronka József, Kiss Mari, Ascher Tamás. Kútvölgyi Erzsébet évekig az albérlőnk volt. »A főbérlőm fia!« – lobogtatott a Vígszínházban. S amit ott láttam, azt otthon is megcsináltam. Képzeletben én a mai napig a Virányos úti színpadon játszom, csak hétszáz ember néz esténként.”
De ami ugyancsak emlékezetes Járai Máté számára: az ő színházát Törőcsik Mari nyitotta meg.
„Elég sűrűn feljárt hozzánk akkoriban. Teréz lányával, az én nagynénémmel jött. És egy alkalommal, amikor ott volt, felállt, és elkezdte, hogy: »Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a lelkem, mert eszembe jutottál.« Ezzel a verssel avatta fel a színházamat. Mari mama engem kezdettől fogva az unokájaként kezelt. Jutott nekem a salátából, a pudingból, úszhattam a medencében, ez nem volt kérdés. Édesanyám is rengeteget járt hozzájuk, segített, amikor a gyerekei, Teréz és Son kicsik voltak. Mari mama nagyon jól kezelte ezt a helyzetet. Nyilván a klasszikus értelemben vett unoka-nagymama viszony nem ilyen. A sütő-főző nagyi a Járai nagymamám, édesapám édesanyja. Mari mama színészlegenda. A győri Molière-bemutató után felhívott, hogy: »Na, hogy sikerült?« Amikor rám osztották a Kabaré Konferansziéját, amire egész életemben vágytam, elsőként vele közöltem a hírt. »Semmiféle hollywoodi elvárásnak nem kell megfelelni – mondta –, ne akarj hasonlítani senkire, önmagadat add, a te egyéniséged a fontos.« És ez annyira jólesett! Sajnos, nem látta még az előadást, de ennek is eljön majd az ideje. Én már annak is örülök, hogy jókat hall rólam. Vagy hogy a család épkézláb tagjának tart, aki helyre tud tenni bizonyos dolgokat.”
A Bunburyben, Oscar Wilde vígjátékában ötvenöt éves arisztokrata asszonyként Törőcsik Marit adta. Fergeteges játékáért a legjobb alakítás díjával jutalmazták Szegeden.
„Megtanultam Chanel-kosztümben járni, retiküllel a kezemben. A végén, amikor levettem a parókát, és ott álltam a csuma hajammal, a nézők arcán merő döbbenet volt. Nem akartak hinni a szemüknek. Végig Mari mama hangját hallották, hiszen én ezen nőttem fel. A János vitézen, a Szegény Dzsonin. Ezek voltak az én legjobban szeretett meselemezeim. A családomat nagyon sokszor szórakoztattam ezzel. Pilinszky-verseket is szavaltam Mari mama hangján. Amikor édesanyám elvesztette a húgát, hónapokig Mari mamánál és Gyuszi papánál voltam. Olyan is volt, hogy az egész nyarat Velemben töltöttem velük. Bükfürdőbe jártunk, ahol ők el tudtak bújni, mert sok volt a külföldi, és nyugodtan tudtak pihenni. Teréz ott tanított meg úszni. Nekem ez nagyon nagy élmény volt. Velemben óriási bandázások zajlottak. Terézzel, Sonnal és a barátaikkal rengeteg kalandot megéltünk. Ha Mari mama és Gyuszi papa filmfesztiválra ment, édesanyám vigyázott a gyerekekre. Fantasztikus estéket töltöttünk együtt. Voltak olyan házibulik is, hogy a végén nem találtam meg az édesanyámat, hogy megcsinálja az esti kakaómat. Annyi ember jött össze nálunk. Sokágú, sok országban élő család a miénk. Nagyon szeretik egymást ezek az emberek, de nem mondhatom, hogy napi kapcsolatban vannak. Én sem beszélek naponta Gyuszi papával, de nagyon nagy büszkeséggel tölt el, hogy ő az én nagyapám, hogy egyenes ági unokája vagyok. Mari mama már a születésem évében mellém állt. Hetvennyolc decemberében a következőt írta a nekem ajándékozott János vitéz-lemezre: Máté unokámnak, Törőcsik nagyanyád!”
Közös képek? Vannak. Még ha nem is olyan sok. A legjobban azt szereti, amelyik Kaposváron készült, amikor felépülése után Törőcsik Mari ott játszotta Marguerite Duras darabját.
„»Jól nézel ki« – szokta mondani Mari mama, és ez mindig nagyon jólesik. Vagy: »Jó ez a kalap, hordjad!« Kaposváron, amikor fotóztak bennünket, azt mondta: »Tetszik, milyen felnőtt lett belőled!« Ez azóta is melengeti a szívemet.”
Megnéztem őt a Kabaréban, Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb musicaljében. Minden idegszálát, minden szívdobbanását a figurának adta. A színészi eszközök teljes arzenáljával, lenyűgöző ének- és tánctudásával, hatalmas erővel és eleganciával tartja kezében az előadást. Soha sehol nem láttam jobb Konferansziét. Még Liza Minnelli mellett sem, Bob Fosse Oscar-díjas-filmjében.
--------------