A függetlenség - Fájdalmas vagy vágyott életforma?

A Hill Holiday’s Origin és a Match Media Group 2018-as közös felmérése szerint az egyedülálló nők leggyakrabban megnevezett első számú prioritása a karrier (34%). Hasonlóan fontos a függetlenség és az anyagi biztonság. A felmérésből az is kiderült, hogy milyen tulajdonságokkal jellemeznék önmagukat; a válaszok szerint: függetlenek, magabiztosak, felelősségteljesek, ambiciózusak, gondolkodók, és kalandos életre vágynak. Ezek a tulajdonságok elütnek attól, amit a párkapcsolatban élők gondolnak róluk.

Sokan sokfélét gondolunk, miközben az egyedüllét örömei sokszor jobb választásnak látszanak, mint egy boldogtalan párkapcsolat. Mindettől függetlenül nyilván sokan vannak, akik nem önként választott, hanem kényszerből alakult életformaként kénytelenek elviselni az egyedüllétet.

Érzelmek és kötődés

„(...) és itt voltam én, szintén életem derekán, nyűglődve a fiúmmal, akit egyszer már kidobtam, és másodszorra már nem akarta kockáztatni velem, hogy megint darabokra törjem. Ő egyszerűen továbblépett. A kapcsolat megmaradt ugyan, de a szíve már nem volt szabad számomra.

(...) A jobb példányokat már tényleg elkapkodták, velem meg az történt, amire mindig is figyelmeztettek, hoppon maradtam. (...) És ugyan nem bántam meg, hogy nem állapodtam meg korábban, de éreztem, hogy ennek ára lesz.” (Kristin Newman: Amíg ti szültetek, én..., Tericum, 2017)

„Nem bántam meg” – mondják sokan a nők közül, de fontos kérdés, hogy ez őszinte közlés-e, vagy valamilyen kompenzáció eredménye. Az egyedüllétre sokan gondolnak úgy, mint érzelmileg biztonságos létezési formára. Nem kell törődni mással, figyelni az érzéseire, gondoskodni a szórakozásáról vagy meghallgatni.

Sok dolgozó fiatal nő hiszi azt, hogy jobb is, hogy egyedül él, mert úgysem volna elég ideje egy párkapcsolatra. Ám a valóság azt mutatja, hogy ha a baráti körnek, a munkahelyi kollégáknak, Facebook-ismerősöknek már mindegyiküknek van kapcsolata, akkor egyre komolyabb érzelmi erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy a lelki nyugalom fennmaradjon. Ilyenkor állnak rendelkezésre azok az internetes fórumok és blogok, melyek alapján kirajzolódik a „jobb is, ha nem kezdünk egy olyannal, akivel csak a baj van, mert úgyis megcsal, vagy túl tutyimutyi, netán épp ellenkezőleg, agresszív”.

Ha olykor rápillantunk párkapcsolati tematikájú blogokra, azt látjuk, hogy még a kommentek sűrűjében sem képesek együtt gondolkodni a két nem képviselői. Mind egyoldalúan képviselnek valamit, általában azt, hogy a másikkal „semmit sem lehet kezdeni”, a nők a férfiakat, a férfiak a nőket tartják agresszívnak és borzalmasan akaratosnak, akik csak megnyomorítani akarják a másikat. Nem tagadjuk, sokszor eltöprengtünk: egy ilyen felettébb élő kommunikációs helyzetet miért arra használnak az emberek, hogy az indulataikat és dühüket préseljék ki magukból ahelyett, hogy felismernék: önmagában a tény, hogy itt olvasgatnak, azt mutatja, hogy társat keresnek.

Stressz a párkeresésben

A nők nagyobb stresszt élnek át egyedül, mint a férfiak – olvashatjuk a Hotchkiss Brain Institute egyik közleményében (University of Calgary, Kanada). Az ott folyó kísérletek alapján arra találtak bizonyítékot, hogy a stresszel való megbirkózás nemspecifikus, vagyis a két nem különböző mértékben reagál a szorongáskeltő helyzetekre. A közelmúlt kutatásai szerint a fiatal lányok fogékonyabbak a szociális (társas) stresszre, mint a fiúk. Ez azt is jelentheti, hogy a társas hálózatok fontosabbak számukra. Nyilván nem arról van szó, hogy a férfiak jobban dolgoznak fel nehéz helyzeteket, de tény: a nők kapcsolódási igénye fokozottabb lehet például abban a stresszhelyzetben, amikor társkereséseik kudarcok sorozataivá válnak. Így történhet meg – különösen akkor, ha a barátnők már mind társas kapcsolatban élnek –, hogy átmeneti érzelmi biztonságot ad számukra, ha beszállnak olyan online csoportokba, ahol közösen lehet szidni a férfiakat.

Kényszer szülte egyedüllét

Amikor hagyjuk, hogy a valóságérzékünk háttérbe szoruljon, és pergetjük a saját filmünket lelki szemeink előtt, egy olyan „álomférfit” alkotunk, aki nyilvánvalóan vonzó, csak az a baj vele, hogy nem hús-vér, fizikailag létező figura. Az egyedüllét során a nők – bár nem szokták felismerni – sokszor egy olyan képet hajszolnak, amilyet a filmekben látnak. Ez valamiféle gyermeki fantázia, melyben a megalkotott férfi egyáltalán nem okoz gondot, simán illeszkedik az életbe, mint egy plüssmaci.

Jó dolog fantáziálni, fürdőkádban ülve pedig egyenesen isteni, de mértékkel. Pontosabban: néha ütköztetni kell a valóság és a fantáziák világát. Nem is hinnénk, milyen apróságokból alkotjuk meg valakinek a fantáziaképét, tele saját előzetes elvárásainkkal és előítéleteinkkel. Például ha általában azt gondoljuk, hogy a széles vállú „mackók” vagy az izmos „szőkék” kedvesek, ez sokszor arról az elképzelésről tanúskodik, hogy az előbbihez jó odabújni (mackó), a másik meg biztosan pilleként emel át a küszöbön (izmos). Azonban – bár nem zárhatjuk ki, hogy ez igazzá válhat – amíg nincs ehhez a valóságban is valaki, addig ez egy „összegyúrt kép”, valamennyi előző (érzelmi) tapasztalatból, a filmek és könyvek, videók hőseinek alakjából s a valaha látott férfiakból.

Pozitív előítéletté ez a pszichológiai jelenség akkor válik, ha egy ilyen arcra ránézve úgy érezzük, ismerjük őt, hiszen a tulajdonságait listázni is tudnánk. Harag akkor gerjed valakiben, ha ez a szép pozitív kép nem valós, vagyis az előítélet negatívvá változik, akár ott helyben. Ilyenkor visszavonulásra érezhet késztetést, vagy épp ellenkezőleg, megjelenhet a szenzitív attitűd, melyben már-már számon kérhető a másikon, miért olyan, amilyen. A férfiak egy része ezekben a pillanatokban már érezheti, hogy nem szeretne jelen lenni.

Ketten két vágányon haladnak, hiába ülnek egymással szemközt, párhuzamos elvárásaik nehezen találkoznak, hacsak valamelyikük nem tesz egy gesztust. Sok ilyen élmény elvezet oda, hogy egy nő valóban azt gondolja: jobb egyedül, biztonságban és függetlenségben.

De ettől még mindenkinek érdemes végiggondolnia saját érzelmi működését, hogy észrevegye: szinglisége esetleg olyan állapot, melyet a kötődéstől való félelem tart fenn.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!