A CSEND ölében

Sem a napnak, sem az évnek nincs olyan szakasza, amikor a természet ne produkálna valamit ezen a tájon. Hegyek és dombok kokettálnak a távolban, vadlen és árvalányhaj nő a lejtőkön, s a széles völgyben, a lombok, a mezők, a rétek fátyolkönnyű illata nyári éjszakákon valósággal elönti a házat. „Amikor egész nap a színházban vagyok, és éjjel tizenegy felé jövök haza kocsival, mondjuk, eső után, akkor lehúzom az összes ablakot, mert tudom, hogy a tölgyes szélén majd megcsap az erdő illata, és olyan a levegő, hogy harapni lehet. Itt valóban gyönyörűséges a táj. Kora ősszel, amikor kel fel a nap, és a köd még ott úszik a völgyben, és látom a színes lombokat a szemközti dombokon, azzal én sem tudok betelni. Vagy télen, amikor jegesek az ágak, és szinte beborulnak az ablakon, vagy amikor a csipkebogyó belefagy a jégbe, az is elvarázsol. Tavaszi reggeleken meg villog, ragyog minden. A tücskök, a bogarak, a békák elképesztő koncertet adnak. Két kutyám és három macskám van, ez most csökkentett létszám, de így is van mibe aprítani” – kacag fel Szirtes Ági. Anna lánya, Pálmai Anna már szintén a Katona József Színház tagja. Csak éppen beköltözött a városba. „Káromkodva jött fel, szidta a hegyet, nagyon utált itt lakni. Itt nem tudott bulizni, a kávézók is messze vannak. Most azt mondja: felnőtt korában majd ő is úgy szeretne élni, mint én. A természetben, állatok között. Most a szüleim lakásában lakik. Megörökölte. A főiskola elsodorta tőlem. Koleszos lett. Az volt az első jelentősebb lépése tőlem elfelé. És ott ragadt. Bent, Pesten. Annak nagyon örültem, hogy a Katonába jött gyakorlatra. Máté Gábor osztályába járt a színművészetin, és egy nap megláttam a nevét a próbatáblán. El is sírtam magam. Az, hogy milyen pályát választ, szinte pillanatonként változott. Nagyon szeretett lovagolni, azt mondta, díjlovarnő lesz. Amikor itt volt a pápa Magyarországon, azzal állt elém, hogy »mama, én apáca leszek«. Ez volt az első napon. A másikon már hallgatott, a harmadikon visszatáncolt. Meg is nyugodtam. Abban nem voltam egészen biztos, hogy a színészet is vonzza. Csak aztán szavalóversenyeken indult, színjátszó kör tagja lett, és jeleskedett. Apám a halálos ágyánál eskette meg, hogy ezt a pályát választja. Anna 84-ben született, apám 89-ben ment el. Jöttünk haza a Katonával Londonból, ahol a Három nővért játszottuk, anyu kint várt a repülőtéren. Akkor már éreztem, hogy baj van. Mondta, hogy az első utunk apuhoz vezessen a kórházba. Azt gondolom, ő engem megvárt, hogy hazajöjjek. Még másnap is bementem hozzá, a harmadik napon, hajnalban meghalt. Apu sosem tiltott a pályától. Sőt! Úszni jártam, és azt mondta: »Ági, ne ússzál már, olyan széles a vállad! Ezzel nem lehetsz színésznő!« De még arra is emlékszem, hogy egészen kisgyerekként szoptam az ujjamat, csak úgy tudtam elaludni. Erre is hogyan reagált? »Egy színésznőnek nem lehetnek előre álló fogai! Hagyd ezt a hülyeséget!« Annát egyáltalán nem nyomasztja, hogy Szirtes Ádám unokája. Ő teljesen más, mint én. Ő egy spanyol szenyorita. Én úgy is neveltem, hogy erős hite legyen. Neki nincsenek olyan nagy belső kétségei, mint nekem. Büszkeséggel és jó érzéssel gondolok arra, hogy ilyen csodálatos lányom van. Ha mást nem hagynék magam után, csak őt, már akkor sem éltem hiába. Csupa tűz, csupa energia. Én szeretek megülni a sarokban, ő nem.” Szirtes Ádám jó 21 „Amikor kel fel a nap, és a köd ott úszik a völgyben, és látom a színes lombokat, azzal én sem tudok betelni” barátja, a Körhintában játszó Soós Imre is szóba került köztünk. Nem véletlenül. „Apám ötlete volt, hogy ő legyen a keresztapám. Ő is lett, bár a keresztelőre nem tudott eljönni. Apám írt is neki egy levelet: »Lezajlott a keresztelő, sajnos nem voltál itt, Áginak neveztük el az Ágit.« Biztos piált valahol. Pályájuk legelején együtt laktak egy albérletben. Nagy uborkásüvegeket vittek vissza az üzletbe, abból futotta rizsköretre, azt ették ketten. Néha valaki felcsöngetett hozzájuk, kosárnyi csokoládét küldtek a hapsik Soós Imrének. Apámnak rengeteg története volt róla. Mesélte, hogy amikor Ferrari Violetta szanatóriumban volt, Imre jégcsapokhoz nyomta a csupasz hátát, hogy fázzon meg ő is, mert akkor lehet Vilcsi mellett. Ilyen volt. Én 55-ben születtem, Soós Imre 57-ben halt meg. Nem emlékszem, hogy egyszer is látott volna.” Két fi lmben látható most Szirtes Ági. Tarr Béla alkotásában, A londoni férfi ban és Dettre Gábor Tablójában. Egyetlen szó nélkül fogalmaz meg kínt, fájdalmat és magányt, egy elfuserált életet Tarrnál, igazi luxuskurva, monoklival a szemén Dettre fi lmjében. Ebben így, abban úgy zseniális. „Színészként az ótvart mindig jobban élvezem, mint a frankót. Nagykovácsiban is a Gyopár kocsmában zajlik az élet. Ott laktam egy ideig a közelében, csak aztán besokalltam, mert a szomszéd kivágta a bodzabokraimat. Távollétemben bement a kertembe, és az összeset kiirtotta. El is költöztem. Feljebb jöttem a faluban. A Gyopár kocsmát nagyon szeretem. Ott sok mindent láttam, amit megjegyeztem. Aztán ha kell valami, előveszem. Ha van egy jó kis látomásom, az elkezd üzemelni. A katonabeli Médeiában én vagyok a dajka. Mentem a díszlettáron keresztül, láttam, hogy ki van szórva egy csomó kő. Lett is rögtön egy vízióm, hogy a dajka mezítláb szaladgál a köveken. Bent voltam múltkor a kórházban a laboreredményeimért. Tudni akartam, hogy élek-e még pár évig. Élek! Ült egy részeg nő a traumatológián, egy őrületes fazon. Őt is jól megnéztem. Én az ilyen helyzeteket nagyon élvezem. Engem egy párducmintás cicacsizmával vagy egy neonzöld miniruhával nagyon fel lehet dobni. Ha ez kell a fi gurához, nekem az már nagyon jó.” A londoni férfi ban végig egy fekete ruhában zokogott. Szöveg semmi, csak a könnyek. De befelé! Ilyen alakítással Cannes-ba kell menni. El is jutott. Végigment a híres vörös szőnyegen. „Tarr azt mondta, majd várnak a nizzai repülőtéren, és bevisznek Cannes-ba. Senki nem várt. Telefonálnom kellett, hogy itt vagyok, megjöttem. Szerdán utaztam, csütörtökön volt a bemutató, de pénteken este már a Katonában játszottam. Hajnali háromkor viszont még a Croisetteen libegtem rettenetes erővel. A toalettemmel bajban voltam. Nem akartam sem olyan szocialista, sem olyan hivalkodó lenni. Meg ugye, ne blamálja magát egy 155 centis nő koktélruhában! Tehát varrattam valamit. De olyan aszexuálisan néztem ki benne, mint a nagymamám a lánya érettségi bankettjén. Aztán nagy nehezen szereztem valamit, egy áttetsző felsőt, és volt hozzá tűsarkú, meg csillogó retikül. Így vártam a taxit az arab negyedben, ahol elszállásoltak. Elárulom, mi volt a gardróbban: egy zöld műanyag vödör és egy partvis, keresztben. Szóval várok, álldogálok, de a kutya se jön értem. Húsz-harminc perc várakozás után, amikor már összevissza villogtattam a ridikülöm, s azt mondtam, fütyülök az egész kib…tt Cannes-ra, jól berúgok, és kész, hirtelen megjelent a francia sofőr, hogy »maga a Szirtes?« Mondom: oui! Erre betessékel egy hatszemélyes limuzinba, amelyben aztán tizenketten ültünk egymás nyakában. Mindegy. Ott voltam Cannes-ban, talpig fekete melltartóban, jó sok cicamókus között. Rómában a robogós, olajos hajú, gyönyörű csávók mindenesetre nagyobb hatással voltak rám.” Most pihen. Takarítgat és rakodik. Merőleges rendet csinál az összes fi ókban, leporolgatja a könyveit, és olvas. Nagyon sokat olvas. Márquezt nyeli, Bariccót szereti. „Én most jól elvagyok, de évad közben ha kimaradok egy darabból, egyfolytában csak azon töprengek, hogy miért nem kellek. Biztos kimentem a vastagjából, vagy nem felelek meg az éppen divatos ízlésnek, rossz vagyok. „Csodálatos lányom van. Ha mást nem hagynék magam után, csak őt, már akkor sem éltem hiába” Már temetem magam. Ha tudom, hogy mindjárt játszani fogok, akkor minden rendben, mert ugye, nem romlottam minőségileg. Még a szaunakamrában sem vagyok nyugodt, ha nem tudom, milyen munka vár rám. Evezni akarok, nem a parton várakozni. Megy az idő, nagyon megy, és nem szeretnék megfenekleni az iszapban.”