A Csallóköz gyöngyszeme, az év települése: Kisudvarnok

Nevéből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy eredetileg a király udvarnokai lakták, s ebbéli szerepükből emelkedtek a nemesség sorába. Egyébként Kisudvarnok címere (kardot tartó kar) is a királyi szolgálatra utal. A 18. század végén Vályi Andrásnál Kis- és Nagyudvarnok egy címszó alatt, de két külön településként szerepel: „Két falu Pozsony Várm. Kis Udvarnoknak földes Ura Marczell, és Bakó Urak; Nagy Udvarnoknak pedig Pókateleki Konde Uraság.”

Ősi településről van szó tehát, amely nem a semmiből nőtt ki néhány év alatt. Mégis van abban valami – ahogy napjainkban a sajtóban emlegetik –, hogy nulláról indult, hiszen a szocialista „településtervezés” folytán lakosai egészen a rendszerváltásig Nagyudvarnokkal éltek kényszerházasságban. 1990-ben szakítottak a nagyobb testvérrel, és visszatértek a gyökerekhez.

Ha már pár sorban 850 esztendőt ugrottunk előre, tegyünk hozzá még huszonhármat: az újra elnyert önállóságtól ennyi telt el a folyó évig, amikor Kisudvarnok az év faluja lett Szlovákiában. A hírre valószínűleg sokan felkapták a fejüket. Hogyan lehetséges, hogy egy csaknem színtiszta magyar település lehet az év faluja? Akik azonban ismerik, nem csodálkoztak. Dunaszerdahelyen élő ismerőseim, barátaim emlegetik, hogy ha kerékpározni, sétálni szeretnének, vagy csak egyszerűen szép környezetet látni, mondjuk, egy vasárnap délután, átrándulnak ide. Ez önmagáért beszél. A kisudvarnokiak az országos siker után természetesen készülnek az európai szintű versenyre is, ahol Szlovákiát képviselik, hiszen január végéig kell leadni a pályázatot, amelyet szeptemberben Svájcban értékelnek ki.

Türelem, munka és vízió

Aki először téved be a községbe, azt hihetné, hogy valamiféle modern skanzenben jár. Szemet gyönyörködtető, új házak, rendezett utcák adják meg az alaphangot; a közterületeken pázsit váltakozik térkővel és kacskaringós járdákkal, s mindenütt tisztaság. Mondhatnánk, jó ízlés alakította itt a település arculatát. Az emberben önkéntelenül megfogalmazódik a kérdés: mi a titka, hogy az anyagi és mindenféle gondokkal küszködő, rendezetlen és identitásukban is lecsúszott szlovákiai települések közt akad ilyen? Amelynek ráadásul az adottságai sem voltak jobbak a környékbeli falvakéinál? A kérdést természetesen Marczell Zoltánnak tesszük fel, aki másfél évtizede polgármestere ennek az 1070 lakost számláló községnek. Nincs különösebben nagy titok – mondja, s egy szóban foglalja össze a sikertörténet genezisét: munka. Sok munka. És hát türelem, vízió, amely nélkül nem lehet előrejutni.

„Két évtizede valóban nem volt semmink. Nem volt községi hivatal, faluház, közösségi ház vagy térség, művelődési ház. Még sportpálya sem. Ehhez képest ma van hat-hét focicsapatunk, egészen a legkisebbektől kezdve az öregfiúkig. Van például női csapatunk is, amely nemrég még az első ligában játszott. Amikor felért a csúcsra, „leépítettük”, mert úgy ítéltük meg, hogy túl sokba kerül. Azóta hobbiszinten futballoznak a lányok, asszonyok. A foci egyébként bonyolult történet, hiszen falun is feneketlen zsák, amely nyeli a pénzt. Kezdetben inkább arról volt szó, hogy mivel Kisudvarnoknak szinte semmi mutatnivalója nem volt, szerettünk volna valamiben kitűnni. Ez sikerült, a csapat a csúcson országos, sőt nemzetközi szinten is nevet szerzett.”

A falu büszkesége

A takaros községháza, templom, a közterek mellett a helybeliek különösen büszkék az 1836-ban épült kúriára, melyet a Fertő-Hanság Nemzeti Parkkal való partnerségük révén, közös projekttel sikerült felújítaniuk. A végeredmény többfunkciós épület lett, amelynek egyik részében a Csallóköz növény- és állatvilágát bemutató kiállítást rendeztek be, másik része oktató- és információs központ, amely hétvégeken nyugdíjasklub is.

A kitüntetés nyilván kötelez, de hogyan tovább? – kérdezem a polgármestert. „Semmi sem tökéletes – mondja –, hiszen mindig vannak megoldandó feladatok. Másrészt akkor kell tolni a szekeret, amikor halad. Vannak elkezdett pályázataink, kidolgozott projektjeink, amelyeket mindenféleképpen szeretnénk befejezni.” A megvalósultakat sorolni is hosszú volna. „Amibe most belekezdünk, az a két magyarországi településsel közösen megálmodott tervünk: középületeink fotovoltaikus panelekkel való ellátása. Így a napsugarak segítségével fogunk villamos áramot előállítani. A pályázatnak most zajlik a közbeszerzési fázisa. Vannak kisebb fejlesztési terveink, például újabb járdaszakaszok megépítése; s van egy nagy projektünk is, amelyre négy csallóközi kistérséggel (Tőkési-ág, Csilizköz, Várkony és Dunai Magisztrál Kistérség) pályáztunk, a magyarországi Vámosszabadival közösen. 18 kilométeres kerékpárutat készülünk építeni itt, a Csallóközben.”

Tegyük hozzá, hogy a kisudvarnoki siker egyik, nem elhanyagolható záloga az is, hogy van ipari parkjuk, prosperáló cégekkel, ahol 330-350 ember dolgozik, és a lakosság – bár a munkanélküliségi arány 10 százalék körüli – még mindig foglalkozik a zöldségtermesztéssel, s áruját a pozsonyi piacra is felviszi. A munkavállalók többsége a közeli járási székhelyen dolgozik, de innen is többen ingáznak nagyobb távolságra. A lényeg azonban, hogy a fiatalok nem vándorolnak el, és ez a lakosság korösszetételében is megmutatkozik. Ha eljárnak is dolgozni, általában visszatérnek. És van egy – szerencsére nem túl nagy – beköltözés is. Ezzel kapcsolatban a polgármester megjegyzi: bár sok bérlakás épült náluk, sok községgel ellentétben eszükbe sem jut művileg felduzzasztani a lakosságot.

Másrészt – keresve a siker titkát – az sem elhanyagolható tény, hogy a falunak a múltja is ott él az emberekben, és innen is táplálja őket egyfajta belső igény. Mi sem természetesebb, mint hogy a képviselő-testület kemény munkája is kellett ahhoz, hogy ez a település olyanná váljon, amilyen. Itt nem volt soha pártoskodás – mondja a polgármester –, csak szívós munka. Amíg ezt egy községben fenn lehet tartani, addig nem lehet probléma.

Belső igény

Mitől van az, hogy a járási székhelyről ide járnak biciklizni az emberek? A polgármester szerint az első áttörésük éppen ennek a kerékpárútnak a megépítése volt, amely Ausztriával közös projektként valósult meg. Akkor nyitottak a külföld felé és ismerték fel annak a lehetőségét, hogy érdemes a határokon átnyúló uniós pályázatokban gondolkodni. Ebben részben benne rejlik arra a kérdésre is a válasz, hogy mire ajánlatos figyelni a mai világban: felkészülten kell várni a lehetőségeket, és megfelelően ki kell használni őket. A másik: az önkormányzatnak elöl kell járnia igényességben, és akkor minden lakos „tartja a lépést”. A szemetelők meggondolják, hogy eldobjanak-e egy üres cigarettásdobozt, ha szép új járda épül a ház előtt, az emberek a mögötte levő kiskertet, ház homlokzatát, az egész portát igyekeznek tisztán tartani. Kialakul egy belső igény, amely mindenki számára természetessé, kötelezővé válik.

Mindeddig csak beruházásokról, anyagi gyarapodásról, materiális értékekről ejtettünk szót. Márpedig ehhez szellemi, közösségi igény is szükségeltetik. Kisudvarnokon szerencsére éppen elég van belőle. Ha valaki például falunap idején érkezik ide, nem fog hinni a szemének. Falunap ugyan ma már szinte mindenütt van, ám a kisudvarnoki messze földön híres. A központ ilyenkor szinte eldugul, egyetlen hullámzó tömeg, az egész környék itt tolong. Talán a sokszínű kulturális program vonzásának köszönhetően.

Egy település gerincét meghatározza az iskola léte. Kisudvarnokon nagyon jól felszerelt, szép eredményeket felmutató kisiskolát találunk, ahol jelenleg 34 gyermek tanul, az óvodát pedig nemrég egy osztállyal bővíteni kellett, mert sok a gyerkőc (itt is harmincöt körüli a létszám). Az sem véletlen, hogy a Pünkösdi Rózsa népdalkör révén (sok szép eredményt ért el itthon és külföldön, s nem mellesleg aranysávos minősítést szerzett) a népi kultúra tovább él a faluban, örvendetesen a gyermekek körében is; mi több, nemzetközi népdalfesztiválokat tartanak. De van tánccsoport, és jól működik a minden évben galambkiállítást rendező apróállat-tenyésztők szervezete is.

A látogatás után a krónikás csupán egyetlen tanácsot adhat a kedves olvasónak: ha szép, rendezett és büszke falut akar látni, menjen el Kisudvarnokra. Térjen be az itteni vendéglőbe, vagy csak sétáljon egyet a templom s a mellette álló lourdes-i barlang felé, és bizton állíthatom, hogy a sokat emlegetett szlovákiai magyar kishitűségnek nevezett betegségre is gyógyírt talál. És megkapja az egyszerű választ a sokszor bonyolultnak tűnő kérdésre: hogyan tovább? Késő ősszel jártunk ott, de azonnal az jutott eszembe, hogy ha november végén, mikor minden kopottabbnak, rendezetlenebbnek tűnik, ilyen arca van egy községnek, milyen lehet karácsony táján, amikor minden megszépül?