70 éves a Csemadok

Milyen volt az első személyes találkozása a Csemadokkal?

Édesapám vezetőségi tag volt Szencen, úgy nőttem fel, hogy számomra természetes volt: aki magyar, az Csemadok-tag. 1966-ban Gál Sándor, Polák Imre és Racskó Zoltán megalapították a Szenczi Molnár Albert-napokat, és bár még csak nyolcéves voltam, már akkor minden rendezvényen részt vettem. Máig emlékszem például Czine Mihálynak az alapiskolában tartott előadására. Gyerekként segítettem széthordani a meghívókat, bélyegeket, gimnazistaként pedig Mészáros Lászlóval vezettem a szenci Csemadok-klubot. Rendszeresen hívtunk magyarországi vendégeket, nemcsak a kulturális és társadalmi élet szereplőit, hanem sportolókat is. Hatalmas esemény volt például, amikor Balczó András háromszoros olimpiai bajnok öttusázó járt nálunk: alig fértek be az emberek.

A magyar rendezvények iránt, főleg, ha magyarországi vendégeket hívtak, akkoriban nemcsak a közönség, hanem az állambiztonság is érdeklődött. Önökben volt olyan indíttatás, hogy csak azért is, megmutatjuk?

Számunkra ez volt a dolog diszkrét bája, folyton feszegettük a határokat, és izgultunk, hogy ezt vagy azt a vendéget megengedik-e. Kamarakörülmények között mindig megünnepeltük március 15-ét, és ott egy versválasztással többet el lehetett mondani, mint egy beszéddel. Ha elhangzott például az Akasszátok fel a királyokat, mindenki tudta, mire gondoljon. A hatalom mégsem köthetett bele, hiszen klasszikus műről volt szó.

Pártunk és kormányunk annak idején azért hozta létre a Csemadokot, hogy táncoljon, énekeljen, és dicsőítse a szocializmust. Ki lehetett törni ebből?

Nyíltan ki is mondták az illetékes elvtársak: nehogy azt higgyük, hogy érdekvédelmi szervezet lesz a Csemadok. Mégis az lett, mert egy jól működő kisebbségi szervezet nem lehet más. Már önmagában a léte is érdekvédelem volt, hiszen a mi irodalmunkat, kultúránkat, szellemiségünket terjesztette. Nem véletlen, hogy a többi szocialista országban nem hoztak létre hasonló szervezetet, mert látták, hogy nem egészen az lett belőle, amit akartak. Még a legkeményebb ötvenes években is kettős életet élt, és bár látszólag megfelelt az elvárásoknak, mindig megtalálta a módját, hogy közösséget építsen, az anyanyelvi oktatásra, az identitás megtartására ösztönözzön.

Ennek köszönhető , hogy meg tudott maradni?

Ma azért márkanév a Csemadok, mert mindenekelőtt a szülőföldhöz és a magyar kisebbséghez volt lojális, nem az épp uralmon lévő konstellációhoz. 1989-ben egyesek pártot akartak belőle alapítani, és bölcs döntés volt, hogy ez végül nem történt meg, hiszen a Csemadok egyik nagy erénye épp az, hogy pártállástól, politikai nézetektől függetlenül össze tudta fogni az embereket. De ha kellett, társadalmi szerepet is vállalt, 1968-ban Dobos Lászlóék politikai partnerként léptek fel, és a Csemadok vállalta az itt élő magyarok érdekvédelmét. Amikor anyanyelvi oktatásunk volt veszélyben, a Csemadok tagjai szervezték az aláírásgyűjtéseket, volt, hogy a saját testükkel védték az iskolát. Ezt a szervezetet nem a vezetőség tartotta meg hét évtizedig, hanem az, hogy minden településen él néhány ember, aki kötelességének érzi, hogy a magyar közösséget szolgálja.

Ki lehet mondani, hogy az első évtizedben a Csemadok a helyét kereste, és a hatvanas években élte a fénykorát?

Már az ötvenes években is megtalálta a módját, hogy ha pártállami díszletbe csomagolva is, de rólunk, nekünk, értünk szóljon. Lehet, hogy a gyerekek Lenin képe alatt mondták a verseket, de magyar verseket mondtak. Az állami ukáz ellenére, hogy alapszervezet elnöke csak párttag legyen, már akkor voltak települések, ahol a közösségben tekintélynek örvendő személyt, nem párttagot választottak meg. 1968-ban ért össze a két Csemadok, de ez nem tartott sokáig, mert a konszolidáció időszakában megint meg kellett tanulni a kettős beszédet. Ez volt a legsúlyosabb érv, amellyel a rendszerváltás után támadták a Csemadokot, mégis hiteles tudott maradni, mert a hitelét a helyi emberek adták.

Ma hány tagja van?

Közel 500 alapszervezete és 53 000 fizető tagja van; ez nagyon tekintélyes szám, ha bármely más civil szervezethez vagy párthoz hasonlítjuk. Erre lehet építeni, ezt a struktúrát lehet működtetni. Évente vagy harminc olyan rangos országos rendezvényünk van, mint a Duna Menti Tavasz, a Tompa Mihály Napok vagy a Kazinczy Napok, minden területi választmánynak legalább egy, és a helyi alapszervezetek évente szerveznek tizenöt-húsz rendezvényt. Ez öt-hatezer rendezvény évente, amelyek mind a magyar kultúráról szólnak.

A Mečiar-korszakban megszüntették a szervezet állami támogatását. Ma a lelkesedés élteti, vagy pénz is kerül valahonnan?

Működésre kizárólag a Bethlen Gábor Alaptól. Elődömnek, Bauer Győzőnek köszönhető, hogy politikai irányultságtól függetlenül a magyar kormány támogatja a szervezetünket, és ma már kiemelt nemzeti intézmény a Csemadok. Pályázni rendezvényekre tudunk, de a munkatársaink csak kiadástérítést kapnak. Évről évre nagy gond az országos és regionális rendezvények finanszírozása, mert a pályázati pénzeket rendszerint csak utólag kapjuk meg. Hitelt kell kérnünk, mert a hazai magyar vállalkozói rétegnek nem szívügye a rendezvényeink szponzorálása. Sajnos, ki kell mondanom, hogy sokan azok közül sem tartják kötelességüknek, hogy valamit viszonozzanak a közösségnek, akik magyarként, a magyar pártok és szervezetek jelöltjeként kerültek pozícióba.

Voltak időszakok, amikor az állam kifejezetten ellenségként tekintett a Csemadokra, a magyar nacionalizmus tűzfészkének tartotta. Most hogyan jellemezné a státusát?

Bennünk mindig veszélyt láttak, mert tudták, hogy egy ekkora tagbázis bármikor megszervezhető. Ez a bizalmatlanság létezik, nem igaz, hogy a magyar–szlovák kapcsolatokban minden rendben van, csak nem beszélünk a problémás dolgokról. Most inkább megtűrt és elhanyagolt szervezet vagyunk. Az Európai Parlamenttől a Csemadok megkapta az Európai Polgár díját, de a szlovák államtól egy centet sem kap a működésére. Folynak tárgyalások a kulturális minisztériummal, de hosszadalmasak és bizonytalan kimenetelűek.

A Csemadokra mennyire nyomta rá a bélyegét a hazai magyar közösség politikai megosztottsága? Előfordul, hogy egy településen két Csemadok-alapszervezet is működik?

Van ilyen, de inkább generációs különbségek, más érdeklődési terület és más célközönség alapján. Én ezt nem tartom feltétlenül rossznak, a Csemadok égisze alatt sok minden elfér, a népdalkörtől a táborokon, kerékpártúrákon át az összejövetelek, mulatságok szervezéséig. Épp ez a szép benne, hogy ennyire sokszínű, és mindenki megtalálhatja benne a helyét, akit nem érdekel a politikai harc, de magyarnak érzi magát, és tenni akar valamit. Sőt, akik egyébként már nem tudnak leülni egy asztalhoz, a Csemadokon belül találhatnak közös nevezőt.

A rendszerváltás utáni években úgy tűnt, hogy a Csemadok már csak az idős tagok nosztalgiaszervezete, afféle dalos-táncos skanzen lesz. Ma mennyire fiatalos?

Amennyire az egyes településeken élő fiatalok akarják és azzá teszik. 2012 óta alapszabályi keretek között is van lehetőség ifjúsági alapszervezet létrehozására, és szerencsére érdeklődés is van a húszas-harmincas generáció részéről. Néha engem is meglep, mennyi új ötlettel jönnek a fiatalok, mennyire fontos nekik, hogy a régi jó dolgokat felelevenítsék. Így sikerült az 50. évfordulóra az Országos Népművészeti Fesztivált is visszavinnünk Zselízre, és mára nemzetközi rangú rendezvénnyé nőtte ki magát. A legutóbbi ilyen örömünk a Márai-emlékkiállítás megnyitása Kassán. 

Mi van ott, ahol élnek még magyarok, de már nincs erejük szerveződni?

Nógrádban például a Csemadok buszokkal szállítja az ilyen kistelepülésekről az érdeklődőket a rendezvényekre. Bízunk abban, hogy ha látják, hogyan csinálják mások, és az egésznek van értelme, kedvet kapnak hozzá. A szórványban végzett munka a legnehezebb, de talán a legfontosabb is, mert ott, ahol már nincs se magyar iskola, se magyar pap, valóban csak a Csemadok maradt.

Ha az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági kulturális szervezetekkel hasonlítjuk össze a Csemadokot, hogy állunk?

A legrégebbi múlttal és legnagyobb tagsággal rendelkezünk, de közel sem vagyunk a legjobb kondícióban sem anyagi, sem szellemi téren. Sajnos a szlovákiai magyarság elfásult, közönyös lett, és nem hibáztatom ezért, mert belefáradt a politikai testvérharcba. Ezért mondom, hogy nincs más lehetőségünk, mint az összefogás.

Hisz abban, hogy ez lehetséges?

Hiszek, mert ha nem hinnék, nem vállaltam volna ezt a munkát. Elképzelhetetlen, hogy ne vegyük észre, mit árulnak el rólunk a statisztikák. Elég megnézni, hol kik házasodnak, milyenek a születési számok, milyen arányban veszünk részt a választásokon. Egyre lejjebb kerül a nyelvhatár, szinte mindenhol szórványban élünk már, és ahol többségben vannak a magyarok, ott a legtunyábbak. Ebből a letargiából csak az vezethet ki bennünket, ha meg tudjuk fogalmazni a közös céljainkat.

Mennyire segítik a Csemadok-elnöki munkában a politikusi, parlamenti képviselői tapasztalatai?

Kapcsolati tőke terén nagyon, és természetesen abban is, hogy ismerem a törvényeket, tudom, hogyan működnek a dolgok. Tagja vagyok a kormány kisebbségi bizottságának és a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának is, mindig mindenkivel igyekszem szót érteni, mert szerintem mindennél fontosabb, hogy ne pártokban és érdekcsoportokban, hanem közösségben gondolkozzunk. Ki kellene nőnünk abból, hogy ha elveszítünk egy posztot, kiesünk egy tisztségből, az egész közösségre megorrolunk. Vagy ellenkezőleg, ha magas polcra kerülünk, úgy teszünk, mintha kegyet gyakorolnánk, amikor a közpénzekből a sajátjainknak juttatunk, legyen az bármennyire indokolt cél. 

Hetvenéves a Csemadok, ez emberi léptékben mérve is tisztességes kor. Mit kívánna neki a következő évtizedekre?

Azt, hogy mindig közösségben tudjon gondolkozni, és mind több embert szólítson meg, olyanokat is, akiket más már nem tud. Legyen a vezérelve továbbra is az, hogy beszéljünk egymással, járjunk össze, éljük meg a magyarságunkat, békében, tisztességben.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!