Bettes István – 1954. augusztus 15., Rimaszombat. Költő. A pozsonyi vegyipari szakközépiskolában érettségizett, majd a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett levéltárosi oklevelet (1981). 1981–1984 között Rimaszombatban tanított, majd alkalmi munkákból élt. 1984–1989 között rádiós hírszerkesztő Pozsonyban. 1991 óta szabadfoglalkozású író. Díjak: Madách-díj (1991); Forbáth Imre-díj (2005). – Verseskötetei: Bohócok áldozása (1981); Két bukfenc között (1985); Szétcincált ének idején (1990); Hun bál (gyermekversek, 1996); Lírai vészjel (2000); Makulátlan Fehér Barna (2005); Égtengerúsztató. Harminc év versei 1977–2007 (2007); ibolya T-bolya (2009); Legendárium (2012); Haikukorikú (2015); Tükröm mögött (2019).
(Forrás: Szlovákiai Magyar Adatbank)
Különös, hogy Pista bátyánk, Zádorházi Bettes István, noha sosem nyugodhat, máról tegnapra nyugdíjas lett – és élvezi a nyugdíj minden előnyét, holott ahhoz vagyunk szokva, hogy mi élvezzük az ő időtlen művészetét. Ő ugyanis tudnivalóan A tücsök és a hangya című vers tücsökje, fáradhatatlan muzsikus, akinek egyes-egyedül a zenére van gondja. Ízig-vérig hegedűs, róla írhatta a 16. század második felében Hegedűs Márton Az hegedűsökről című versét:
Gyerekségemtől fogva ez volt kenyerem,
Ezzel éltem én nagyon sokat, semmit gyűjtöttem,
Sőt minden sok marhámat én elköltöttem.
A semmit gyűjtögető költőnknek mindenesetre egy tucatnál is több verseskötete jelent meg eddig, vagyis számos könyvet muzsikált össze, ezek közül kiemelkedik a harminc esztendő költői termését összefogó, a Kalligramnál 2007-ben kiadott Égtengerúsztató című, mely egyben verseinek recepciójából is válogatást nyújt. Az jellemző rá, a kötetre és a szerzőre is, hogy fogékony a szómágiára. Ennél már csak a szótagmágiára fogékonyabb, és még inkább a betű- és hangmágiára, mondok is egy példát a betűre: készülő verseskönyvének (Tükröm mögött) kéziratát egy ruzsinói kávéházban lapozgattuk át, de még mielőtt beléptünk és letelepedtünk volna, Pista rámutatott az ajtó fölötti cégtáblára, amelyet én sosem olvastam volna el, mert észre se vettem: Bottles, ez a kávéház neve, s ő kijelentette: ez jó helynek ígérkezik – a B rendben van, e is van benne, ott a két t, a nevemen szólítanak.
Egyik korai (1984-es) emblematikus versének, a Velsz a madam módján címűnek a pöszeség adja az alaphangját és a báját, de benne van az aktuális közéleti és irodalmi kurzus kritikája is. Azt mondja ebben a rejtjelezett beszédben, hogy a valóság szörnyű nagy kutya, melyben rengeteg aprócska igazságbolha van, így mindig csak vakaródzik… Nem kizárt, hogy a pöszeséggel rontott versnyelvvel a cenzorait is sikerült kijátszania. Íme, egy részlet a versből:
»Nelvében él a nemzet« – dönölüszéd, dönölüszéd!
ám miben él aki szejpít bizonála szejpszédébe lejti
életét íd tendeti hisz majd valaki edszel medhalldatja
bolzasztó, médiszcak bolzasztó melt a valószád
szölnű nad tuta melbe lendeted aplócka idazszád
bolha van id mindid cak vakalózik…
Persze, botorság volna afelé terelni a szót, hogy Bettes István valamiféle rebellise a mindenkori rendszernek – bár a régi rendszerben elégszer meggyűlt a baja cenzorokkal és recenzensekkel is –, hacsak ezt a rebellisséget nem a formabontó költészetére értjük, mert ebben az esetben valóban azt kell látnunk: ez lázadás a nyelv és a versbeszéd poétikailag lekottázható normatíváival szemben. Nem roncsolt nyelv ez, hanem a zeneiségnek és a zenei kísérletezésnek alávetett szólam. Még a 35 évvel ezelőtti Velsz-nek is van új verziója (Szóval: velsz a madam módján újfent így szól:), lássuk most ezt:
Óbatoszan bojjal pájintával
Éjjelente medéjednek a dojdok
Tántojnak tántojognak
Ide-oda tajadgájnak
A tizma madától táncja pejdül
Hujjámzik a tőneg
A tekjény ide-oda dűj
A dajtó nitojog
A dablakok mebbakúnak
A dívánon isz dínom-dánom
Ban Dógh tépén med
Tikkad a napjatojgó
Nem jó ed íd nem jó ed íd
Hod tutojétojjon jeggel
Tépen majd a tatasz…?
Mi ez, ha nem a megszólalás, a szöveg hangosságának és dalszerűségének dominanciája a jelentés fölött? Fricska a jelentésnek, mely így, bőréből kibújva nyer új értelmet. Bettesről bizonnyal elmondható, hogy a jó tollú zsonglőrnek, a bravúros Amade Lászlónak, a 18. századi lettrizmus kimagasló képviselőjének utódja. Nem önmagát keresi a versben és a vers által, hanem a versbeszedhetőség határait tapogatja: mi az, ami még nem ária, de már alig-alig magyar szavak rendje. Némelyik verse már címében is hordozza az alatta levők műfaji meghatározását; ilyen pl. a Csalamádévers, idézzük e makarónivers első szakaszát:
Jedna teta pomätená
Varila čaj mätová
Menta menta menta tea
Ment a hasa tőle
Ehhez képest a Lóper című vers már egyértelműen a kuruzslás, a ráolvasás hangulatát idézi, az olyan vakszövegét, melynek csak ritmusa van, de ennyi elég is egy vershez. (Az ilyen szövegnek az a sorsa, hogy a szövegszerkesztő program minden egyes szavát pirossal aláhúzza.)
Lópernyeső kőporoszka
Dirdurburmi zuburu
Kármisépe kármisápa
Zibizabizur
Parilákum sumilátesz
Batekareláj
Avrendeszku paviláda
Kinintriprocessz
Homonklokohomonkloko
Homonklokoláj
Zavarolánbiszkebaszka
Bokikarajám
Tanult barátunk, akivel több iskola is végzett, köztük a Comenius Egyetem bölcsészkara, meglehetősen gyakran fel-felvillantja poeta doctus voltát is, egyebek közt abban a harminc haikuban, melyet 2003-ban latinul írt.
Jubileuma kapcsán mi egyebet kívánhatnánk neki, mint jó egészséget, folyamatosan emelkedő nyugdíjat és töretlen alkotókedvet. Ahogy az ilyen rangos eseményeken bevett szokás, megírtuk sírversét is, íme:
Itt nyugszik Zádorház’ ragyogó gyöngye,
Poharat emelni sosem volt gyönge,
Rossz volt és huncut is, de most már jó lesz,
Elvitte az ördög: ammen dolóresz.
Isten éltessen sokáig, Pista!
Elhangzott a SZMÍT által szervezett, 2019-es jubilánsok köszöntésén június 25-én a Pozsonyi Magyar Intézetben
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.