Friss Madách-díjas. Kikerülhetetlen figurája a mai irodalomnak, a szlovákiai magyarnak meg pláne! Egy zöld Zsiguliban ismertem meg, Losoncról Komárom felé mentünk, lassan harminc éve ennek. Azóta figyelem. Ardamica. A zenész és poéta, a közéleti ember, a publicista, a tanár úr, ízig-vérig nógrádi. Sok jelzőt írhatnék róla, de ő csak úgy egyszerűen a ZORÁN.
Olyan családban születtél, ahol a könyvnek mindenek feletti szerepe volt. Édesapád Ardamica Ferenc író, újságíró. Ő hogyan hatott rád?
Nem egészen, mert mi gyerekek voltunk szüleinknek az első helyen, nem a könyvek, bár tényleg korán be lettem oltva. Apu főként az alkotás motiváltságával, a kitartásával hatott rám, érdekes módon két teljesen más paradigmába vagyunk sorolhatók.
Mikor és mivel kezdted az irodalmi pályát?
Zsengékkel, Zs. Nagy Lajos hozta őket gyereklapokban, aztán kamaszversek, recenziók, rövid publicisztikák, kisprózák, fordítások következtek. Majd a dalszövegek (más zenekaroknak is) és végül az irodalomkritikai és tudományos műfajok.
Sokáig azt vallottad, a rock ’n’ roll az élet, vagyis merjük úgy vállalni magunkat, hogy a hétköznapi, másképp profán nyelvet, érzésvilágot emeljük be a hivatalosba, az irodalomba. A Moslékrondó című könyvvel debütáltál. Sikerült?
Ha nem zseni az ember, minden kezdetet felemésztenek a későbbi művek. Folyóiratban és lapokban már kölyökkorom óta közöltek, ’86-tól folyamatosan publikálok. A saját, a fordított, a szerkesztett és gyűjteményes kötetek szép száma sem oly lényeges. Arról vall, hogy nem dolgoztam keveset, nem vagyok lusta. A minőség szempontjából ez kb. irreleváns lehetne. De ennyi munka által most már csiszoltabban alkotok. Nem egy nyelvet használok (bár mindegyikkel küzdök, ettől érdekes), a heterogenitás, többszólamúság, átjárhatóság nálam eszköz. A rock and roll meg életforma az összes kompromisszum, pontosabban az életben maradás ellenére. Az ember vénségére tanul némi diplomáciát, főleg ha felelősséggel tartozik a kollégáiért, bizonyos szintű szabadság viszont kell a léleknek és a lelkiismeretnek. Igazgass ma egy iskolát ebben a rendszerben! – az maga a rock ’n’ roll! Adjunktusként is rock ’n’ roll volt a kar szenátusában szájalni, és persze elkerülhetetlen. Kussolhattam volna, mint más: nem vagyok más. Sem adjunktus már... Csakhogy a dékán sem ugyanaz, mint aki kinyírta az egész besztercebányai hungarisztika tanszéket, meg a nagykövet úr sem ugyanaz, aki anno inkább Kotlebával tárgyalt, mint velünk. Ezek a történések és alakok jönnek-mennek, a változó világhoz való viszonyod pedig vagy megerősíti az önazonosságodat, vagy kiterít. Csak önmagadtól kell tehát félned.
Kemény dolog volt mindezt megtapasztalnod. De most is pedagógusként dolgozol, első vonalbeli tapasztalatokkal. Jól látod a helyzetet. Milyen az irodalom iránti fogékonysága a mai fiataloknak?
A srácok minden művészetre fogékonyak, ha engedjük nekik. De el kell ám fogadnunk, hogy most az irodalomnak, zenének, a többi művészetnek sok olyan létformája, alakzata és kommunikációs eszköze van, amelyek a régi definíciókba nem férnek bele. Minőségük sem mérhető akadémikus eszközökkel. Pedig ezek az alkotások mind őszinték valamilyen megfogható módon, és a tanárnak nem marad más, mint a nyitottság, a megértésre való törekvés és a tanulás. Előbb meg kell, hogy tanuljuk a gyerek által sajátnak vallott, számunkra ismeretlen új művészet nyelvét, aztán tudjuk csak kapcsolatba hozni személyes művészetfogalmainkkal. Az én koromban már főleg azokért a hibákért vezeklünk, amelyeket kezdőkként elkövettünk diákjaink kárára. Igyekezetünkkel kérünk bocsánatot.
Hogy érzed, a váteszi líra vagy szókimondó tiszta hang inkább? Melyik a te szereped?
A szöveg születésekor dacára eltervezettségének, egy pozícióhoz, állapothoz, hangulathoz, nyelvhez, formához stb. köt, nincs módom, sem akaratom skatulyázni magamat vagy a textust, hisz úgyis önállósul. Az első kötetekben még kénytelen vagy szakmai elvárásoknak eleget tenni, ilyen-olyan szerepbe helyezkedni, az én koromban viszont már ennek nincs jelentősége. Nyelvet és hangot adok, keresek a gondolatnak, ennyi.
Nyelv- és hangadáshoz teret is biztosítottál, mivel könyvkiadóként is dolgoztál. Szerzők sora nálad debütált. Felvállaltad a sokszínűséget. Mi volt az oka annak, hogy abbahagytad, látod-e az űrt, és a mai könyvkiadás helyzetét milyennek látod?
Utóbbival nem foglalkozom, már nem az én dolgom. Azért hagytam abba, mert sok tekintetben beszűkült a tér, nem láttam a munkám jövőjét. És mert túl sok mindennel foglalkoztam a családom és az egészségem rovására.
Mit választanál: díjat vagy kitüntetést? Tudom, hogy nincs miniszterelnök-helyettesi ezüstérmed, se lovagkereszted, van viszont Madách-díjad. Más szakmai elismerést is kaptál már? Kit érdekelnek még ma az írók?
Ó, nekem nagyon sok díjat nem osztottak ki, azokról senki sem vezet katalógust? Ha-ha-ha. Ösztöndíjakat kaptam, Posonium Irodalmi Díjat és három nívódíjat az Irodalmi Alaptól. Minden esetben szakmai testület döntött, nem valami hatalom, az gyanús lenne... Örülök a Madách-díjnak, őszintén jólesik, hogy valaki elolvasta és értékelte a Belülről csupa vér kötetet. A díj presztízs, kötelez, viszont már akár Pestről nézve sincs fundamentális jelentősége, nem érdemes elszállni tőle. Annál is inkább, mert más a világ léptéke, az írók társadalmi befolyása, pozíciója és az alkotás között kevés az összefüggés.
Idén 50 éves leszel. Hogyan látod a pályádat? Lemezek, sornyi kötet, publicisztika rendszeresen elektronikus sajtóban, printben, megszámlálhatatlan közlés. Kemény meló! Sziszifuszi! Ardamica Zorán befutott, vagy görgeti felfelé a szikláját tovább?
Görgeti. Nincs olyan, hogy befutott. Dolgozik, és ha szerencséje van, valaki hallja a hangját, és örül neki. Vagy legalább dühíti. Minden más naiv ábránd.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/29. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.