Trianoni árvák vakvágányon

Lehet tudni, hányan menekültek az újonnan megalakult Csehszlovákiából Magyarországra?

Pontos adatokat nem tudunk, mert 1920 áprilisáig nem volt központi menekült-nyilvántartás. 1920 áprilisában hozták létre az Országos Menekültügyi Hivatalt – Bethlen István későbbi miniszterelnök vezette –, de a szervezet iratai a második világháború végén a Magyar Országos Levéltárat ért bombatámadásban elpusztultak. A témával foglalkozó történészek – Csóti Csaba, Szűts István Gergely és a Trianon 100 kutatócsoportot vezető Ablonczy Balázs – 425–430 ezer főre becsülik az összes menekült számát, ebből 90 ezren lehettek a felvidékiek.

Ők mikor hagyták el a szülőföldjüket?

1918 végén indultak el az első menekültek, amikor a csehszlovák csapatok kezdték megszállni azokat a területeket, melyeket reményeik szerint a párizsi békekonferencia döntnökei majd Csehszlovákiának ítélnek. 1919. január elejére a csehszlovák csapatok Pozsonyba és Kassára is bevonultak, és a kezdődő impériumváltás eredményeként menekültek tízezrei települtek át Magyarországra. 1919 tavaszától már egyre-másra szállingóztak a hírek a körvonalazódó új magyar határokról, így a kivándorlás is újabb lendületet vett. A békeszerződés aláírását követően az úgynevezett optánsok érkeztek Magyarországra. Ők azok voltak, akik a békeszerződés vonatkozó cikkelyének megfelelően 18. életévüket betöltve a törvényben rögzített jogukkal élve egy éven belül áttelepültek az általuk választott országba. Közöttük már sok kétkezi munkást, háztartásbelit, nyugdíjast és földjét vesztett korábbi birtokost is találunk. A szerződés aláírását követően két évig is eltartott, míg pontosan kijelölték a határokat, ebben az időszakban még sokan éltek a lehetőséggel, hogy Magyarországra költözzenek.

Önként, vagy kifejezetten küldték őket?

Kezdetben döntően a középosztálynak az a rétege menekült, amelynek volt családi háttere, lakása Magyarországon, egyáltalán nem vagy nem jól beszélt szlovákul, és úgy gondolta, ott átvészeli ezt az átmenetinek gondolt időszakot. Már 1918 végén, 1919 elején elkezdődtek a megtorlások a magyar tanári karral és köztisztviselőkkel szemben. A magyar tanárok jelentős része elveszítette az állását, vagy nagymértékben csökkentették a fizetését. A Kassai Napló például megindító cikkben számolt be egy nyomorúságos körülmények közé került tanítónő néma kálváriájáról, aki kereset és élelmiszer híján éhen halt a lakásában. Megtörtént, hogy az utcán magyarul beszélő gyerekeket megpofoztak, kitépték a kezükből a magyar tankönyveket, a megszállt városokban ledöntötték a központi emlékműveket. Elbocsátották és kiutasították a vasúti és postai tisztviselőket is, akik nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt az új csehszlovák államra. Ezek az állásukat vesztett tisztviselők ha tehették, vitték magukkal Magyarországra a házastársukat, gyerekeiket, sokszor idős szüleiket is, vagyis ha egy menekült bejelentkezett segélyért, az sokszor valójában öt-hat rászorulót jelentett. A menekülteket szállító vonatokat a határokon felállított fogadóállomások várták, ahol az adataik begyűjtését követően a Menekültügyi Hivatal munkatársai Budapest vagy más városok felé irányították a szerelvényeket.

A csehszlovák hatóságok örültek, hogy megszabadulnak a magyaroktól, vagy nehezítették számukra a dolgot?

Nem vették zokon, hogy a magyarok elköltöznek, ezáltal is csökkentve az országon belüli magyar nemzetiségi „probléma” súlyát, a korábbi állami tisztviselői és hivatalnoki kart pedig amúgy is megbízhatatlannak tartották. Eleinte szabadon mehetett, aki akart, később nagyon bonyolult és megalázó procedúra volt az áttelepülési engedély elintézése. Megtörtént, hogy egy középosztálybeli férfi hivatalt kapott Magyarországon, és a feleségének szegénységi bizonyítványt kellett szereznie, hogy utánamehessen. A kérelmezőnek le kellett mondania az állampolgárságáról, az ingatlanairól és az ingóságok egy részéről is. Volt, aki néhány ezer koronát kapott az államtól, de ez közel sem fedezte az értékét annak, amit otthagyott.

Mennyire tudott a háború során kivérzett, Trianonban megcsonkított, az őszirózsás forradalom során megtépázott Magyarország segíteni rajtuk?

Magyarország nemcsak katonai vereséggel, de gazdaságilag is roppant meggyengülve került ki a háborúból. Nem volt felkészülve ekkora menekültáradatra. Mindazonáltal ha késve is, amit lehetett, próbált megszervezni. Kezdetben nagyon erős volt a társadalmi összefogás, az emberek gyűjtéseket szerveztek, élelmiszert, tüzelőt vittek a menekülteknek. Több beszámoló és helyszíni szemle is született, a vagonlakók ügyét a sajtó és az iskolaügy is szívén viselte. Ismeretes például, hogy József Attilának – még iskolásként – egyszer a vagonlakókról kellett „hazafias” dolgozatot írnia. A köztudatban sokáig úgy élt, hogy ezek az emberek középosztálybeliek voltak, de az újabb kutatások szerint legfeljebb a negyedük került ki ebből a rétegből, és az állásuk, otthonuk elvesztésével ők is a szegénység küszöbére kerültek. A területeinek mintegy kétharmadát elvesztő új magyar államnak nem volt szüksége annyi hivatalnokra, tisztviselőre, amennyi érkezett. Mivel megfelelő lakásokat sem tudott adni a menekülteknek, sokan akár évekig vakvágányokon veszteglő vagonokban sínylődtek a külterületeken. A kormányzat tartott attól, hogy ezek az elkeseredett emberek fogékonyak lehetnek a forradalmi ideológiákra, és azt sem akarta, hogy túlságosan szem előtt legyenek – hiszen ők a magyar állam elrontott politikájának bizonyítékai voltak. 1920 őszén még 3700 vagonban éltek menekültek, 1924 nyarán már csak közel ezerben, az összes menekült kb. tíz százaléka lehetett vagonlakó.

A róluk készült korabeli fényképeken nagyon sok a gyerek. Az iskoláztatásukat hogyan oldották meg?

Három-, négy-, de néha ötgyerekes családokról van szó, a 90 ezer felvidéki menekültből így 50–60 ezer lehetett a gyerek. Minden család két vagont kapott, az egyikben a bútorait, használati tárgyait és – nemegyszer – az állatait tartotta, a másikban pedig méltatlan körülmények között lakott. Az első hónapokban csak annyit tudott tenni a vagonlakókért a magyar állam, hogy az éhenhalástól és a fagyhaláltól mentette őket. A vagonokban kályhákkal fűtöttek, a szénnel való ellátásuk és az élelmezésük volt az elsődleges. Később a gyermekek számára kijelöltek iskolákat, ahol enni is kaptak. 1920 februárjától a gyermekvédő liga 60 ezer alultáplált gyermeket vitt ki Belgiumba, Hollandiába, Svájcba és Angliába, köztük is lehettek menekültek.

Végül a vagonlakók kaptak lakást, vagy maguknak kellett megoldást keresniük?

Voltak, akik öt-hat évet töltöttek vagonokban, mert Magyarországon nagy volt a lakáshiány. Kezdetben barakklakásokat alakítottak ki a menekülteknek például hadikórházak fából épült pavilonjaiban, majd félkomfortos lakásokat, lakónegyedeket építettek Budapesten, Debrecenben, Székesfehérváron, Kaposváron, Miskolcon, Szombathelyen, Szegeden. Önerőből a vagonlakók alig tudtak többet tenni, mint hogy eladták az értéktárgyaikat, hogy a családjuknak biztosítsák a legszükségesebbet.

A magyarországi lakosság hogyan fogadta őket? Részvéttel vagy ellenségesen, mert azt tartotta, hogy a kevésből, ami maradt, még rájuk is kell áldozni?

A hangsúlyosabb az volt, hogy valamilyen módon segíteni kell ezeket a szerencsétlen sorsú magyarokat, a véreinket. Sok gyűjtést szerveztek a sajtó segítségével, különböző ligákat hoztak létre, de a legfontosabb a Menekültügyi Hivatal létrehozása volt, amely már rendszerszerűen segített. Regisztrálta a menekülteket, munkaközvetítőket küldött, átképzéseket és kedvezményes vásárlást biztosított, ingyenkonyhát üzemeltetett, gyereknyaraltatásokat szervezett. A hivatal 1924-ig működött, de minden jó szándék ellenére csak a menekültek egy részét tudta ellátni. A humanitárius segítséget illetően egyetértés volt az országban, a feszültségek akkor kezdtek kialakulni, amikor a menekültek hivatali pozíciókra pályáztak.

Állami szinten nem korlátozták a befogadottak számát, jöhetett, aki jönni akart?

Az első világháború után a magyarországi középosztály életszínvonala is radikálisan lezuhant, és a kormánynak ebben a helyzetben kellett a még gyerekcipőben járó szociálpolitikáját kiterjesztenie. Az volt a cél, hogy csökkentsék a szociális ellátórendszer terhelését, ezért Bethlen István 1920-ban arra tett javaslatot, hogy vissza kell tartani a menekültáradatot. 1921-től csak az települhetett át Magyarországra, aki igazolni tudta, hogy az utódállamból kiutasították, felelősséget vállalt, hogy 48 órán belül elhagyja a vagont, amellyel érkezett, és igazolta, hogy nem szorul támogatásra, vagy azt, hogy nem önálló kereső személy. 1921-ben azzal az indokkal vezettek be határzárat, hogy a vagonokra szükség lesz a termény betakarításához, és ez igaz is volt, mert a vagonok nagy részét elvitte a román hadsereg. Ám addigra a trianoni árvák 80–85 százaléka már Magyarországon volt, később csak azok érkeztek, akik hivatalosan állampolgárságot váltottak.

Sikerült a menekülteknek beilleszkedniük a magyar társadalomba? Vagy lényegében mindig szlovenszkóiak, vajdaságiak, erdélyiek maradtak?

Így emlegették őket, és ők is így gondoltak magukra. A húszas évek végére lakáshoz, álláshoz jutottak, de maradéktalanul nem illeszkedtek be a magyar társadalomba, mert maguk is úgy hitték és remélték, hogy új lakhelyük csak átmeneti kényszer. A revízió, a „nem, nem, soha” hangulata végig jellemezte a Horthy-korszakot, és tíz-húsz év nem is lehetett elég arra, hogy a menekültek elfelejtsék, honnan jöttek, kit, mit hagytak ott. A szülőföldhöz való kötődés annyira meghatározó volt számukra, hogy különféle szervezeteket is létrehoztak ezen az alapon. Voltak sajátos emlékező közösségeik a selmecbányaiaknak, szepességieknek és másoknak is, rendszeres időközönként összejártak, saját rítusokban idézték fel az elveszített hazát és tartották meg a hagyományaikat. A két világháború között mindenki mintha készenléti állapotban élt volna, arra várva, hogy visszatérhessen a régi életébe. Az álmodozásnak a második világháború kataklizmája vetett véget. Az újabb háborús vereséget, az 1947-es párizsi békeszerződést és különösen az 1948 utáni kommunista berendezkedést követően pedig már nemcsak Trianonról és trianoni árvákról nem lehetett beszélni, de arról sem, hogy Magyarország határain kívül élnek magyarok.

„Ami eddig volt, az befejeződött”

„A kiutasító végzés után két vagont utalt ki nekünk a csehszlovák állam, hogy ingóságainkat áthozhassuk. Összeszedtük hát motyónkat, s jó embereink segítettek berakodni a két vagonba. Mindenünk befért, még tüzelőfát is raktunk be, és az egyik vagonban valamilyen hálóhelyet is csináltunk. A kisfiúnak a mosóteknőben vetettünk ágyat, a nagyobbaknak az ágyneműhalmazon. Barátaink felvirágozták a vagont kívül-belül, és este a fél város kikísért bennünket, amikor beszálltunk. Mindenki hozott valamit, gyümölcsöt, cukrot a gyerekeknek, útravalót. Volt sírás és néma kézszorítás, egyszerre fütyülnek, tolatnak, és a két vagon, benne három gyermekünkkel és minden földi javunkkal csikorogva kivánszorgott az állomásról. Már sötét volt, csak éppen a város karcsú, gótikus tornyát lehetett kivenni a félhomályból, s a Magas Tátrát, amint ott sötétedett az északi láthatáron. Az az érzésem volt, mint mikor a színházban a függöny lemegy. Ami eddig volt, az befejeződött. Ami ezután következik, lehet, hogy rosszabb lesz, lehet, hogy jobb, mint ami addig volt, de más lesz, és ahogy eddig éltünk, az nem jön vissza soha többé.”

Brucknerné Farkas Gizella volt iglói tanítónő visszaemlékezése

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/23. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene