Száz Ildikó, a friss Madách-nívódíjas szerző: „Mosolyogva minden könnyebb”

Hogy az írás számodra nemcsak a munkát jelenti, az egyértelművé vált akkor, amikor elkezdted írni a Futónapló című blogodat. De mégis, mikor érezted először, hogy az írás a te utad?

Talán középiskolásként, de már az alapiskolában írtam egy ifjúsági kisregényt. Kicsit más gyerek voltam, mint a többiek. Tizenkét éves koromban volt egy súlyos műtétem, édesapám volt a csontdonorom. Fél éven keresztül csak feküdtem, közben rengeteget olvastam. Arról álmodoztam, hogy én is megírhatnám a gondolataimat, érzéseimet. Ekkor már volt pár verselményem, amik megjelentek az Új Ifjúság lapban. De ezeknek inkább mentálhigiénés szerepük volt, hogy kiírjam magamból a gondokat, gondolatokat. A kórházi tapasztalatok miatt előbb gyógytornász szerettem volna lenni, de nem emelhetek nehezet. Azt már nem is tudom, miért, de valahogy egyértelmű volt, hogy kereskedelmi középiskolába megyek, hogy megtanuljam a gyorsírást, és újságíró lehessek.

Hogy lettél újságíró?

Anyukám szokta mondogatni, hogy mindig azt állítottam, ingyen is vállalnék szerkesztőségi munkát, akár éjjeli takarítást is, csak ott lehessek, az újságírói közegben. Elmentem a Príroda kiadóba a Szabad Földműveshez, gépíró lettem. Egyszerűen imádtam. Rengeteget tanultam közben, csak ámultam és bámultam. Számomra nagy emberek között dolgoztam, odajöttek hozzám, volt olyan is, hogy kikérték a véleményem. Aztán elhívtak igazi újságírói munkára, Galántára, és a járási lapnál a magyar rovatot szerkeszthettem. Fantasztikus főnökeim voltak, akiknek köszönhetően minden folyamatba belekóstolhattam, nagyon jól éreztem magam. Egy évig voltam itt, majd jött egy lehetőség, hogy Pozsonyban legyek újságíró. Igazából nem is tudok olyat mondani, amit ne élveztem volna. Még az agrármelléklet szerkesztését is imádtam. Úgy gondolom, sopánkodva, unottan is el kell végezni a feladatokat, hát akkor nem jobb örömmel csinálni? Ráadásul a mi munkánkban azt tartom gyönyörűnek, hogy mindennap más lehetek, hogy ajtók nyílnak ki, eljutok a gyárakba, az intézetekbe, ahova idegeneknek tilos a belépés. Végül 2002-ben kerültem az Új Szóhoz, a lányom születése után, még Szilvássy Jóska hívott, azóta ott vagyok.

Meséltél a műtétedről, úgy tudom, utána eltiltottak a futástól, a sporttól, de te nem foglalkoztál az intéssel.

Gyerekkori gerincferdülésem miatt a műtét elkerülhetetlen volt. Mivel édesapám volt a donor, így sokkal hamarabb felépültem. Arra gondoltam, hogy nem mondok le a kerékpárról, a síelésről. Nem érdekelt a tiltás. Rettenetesen rosszul viseltem, ha kimaradtam valamiből. Mindig más voltam. Vágsellyén azért, mert magyar vagyok. Az alapiskolában azért, mert nem tornázhatok. A középiskolában nem mehettem szüretre, sítúrára. Ezek rakódtak rám, hogy más vagyok, de a szó nem jó értelmében. Nem akartam kívülálló lenni, ezért amiben csak lehetett, részt vettem. Amikor meg újságíró lettem, épp az ellenkezőjét éreztem. Hogy más vagyok, de most már úgy, ahogy én szeretném. A kirekesztettség megdolgozza a személyiséget. Hamarabb válunk elfogadóbbá, érzőbbé mások iránt. Munkám során sok olyan emberrel találkoztam, aki végső elkeseredettségében újságírót hívott. Ha tudtam, segítettem, gyűjtést vagy koncertet szerveztem. Képtelen voltam egy cikkel letudni valakit. Úgy éreztem, hogy megszelídítettem, és felelős vagyok érte.

Hasonló, segítő szándék volt abban is, hogy elindítottad a blogodat?

A blog úgy született, hogy meg akartam szabadulni a stressztől, a feszültségektől. Nem szerettem volna gyógyszereket szedni, a futásban találtam meg a megnyugvást. Lehet, hogy azért, mert a gyerekkori barátnőm édesapja focista volt, és télen mindig kivitt minket a hóba futni, amit nagyon szerettem. Ahogy ismét rátaláltam a futás örömére, előjött a tudósítói énem, és át akartam másoknak is adni, amit láttam, amit átéltem. Tudom, hogy a futás mindennapos tevékenység, de nekem nem volt az. Láttam benne a csodát. Engem úgy neveltek, hogy ami szép, ami jó, azt osszuk meg a többiekkel. A mosolyt, a vidámságot. És én olyan sok szépet láttam, nem tarthattam meg csak úgy. Engem lepett meg a legjobban, amikor ennek hatására sokan elkezdtek futni, hogy inspirálja őket az, amit csinálok, nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Ajándéknak szántam, de csak annak, aki nyitott rá, aki olvassa. Ezért nem a közösségi oldalamra írtam, hanem egy blogba zártam.

A sikered itt nem állt meg, hiszen jött a könyv, a Futónapló, amely a nyáron Madách-nívódíjat kapott, ráadásul láttam, hogy hangoskönyv is készül belőle Récsei Noémi tolmácsolásában.

Ez még nem hangoskönyv, feljátszott részek. Szerettem volna édesapámnak az egészet megcsinálni, sajnos, már nem élhette meg. Nem tudom, így lesz-e belőle valami, hiszen én ezt sem kértem, csak ajándékba kaptam, és azt gondolom, azok a legtisztább, legértékesebb dolgok. Nem is gondolom, hogy valaha bármit is akartam volna görcsösen. Ha lazán fogjuk fel az életet, akkor mindennek nagyon lehet örülni.

A Futónaplónak készül a folytatása, mesélnél erről?

Szenvedélyesen szeretem a hajózást, így a következő könyvem egy hajónapló lesz, tizennyolcas karikával.

Akkor most egy másféle stílusba kóstolsz bele.

Igen. De a futónaplóval sem hagyok fel. Oda is írom majd a történeteket, a tapasztalatokat, ezzel nem szeretnék felhagyni. Nem is oly régen volt egy olyan esetünk, amikor egy rettenetes viharba keveredtünk a csónakkal. Csapkodtak a villámok, a hullámok, félelmetes kaland volt. Ilyenekről is fogok írni. Néhány hajónapló már felkerült a blogomra, aztán majd ezekből a bejegyzésekből lesz a könyv. Ezt már nem szánom olyan szomorkásra.

Valahol ez a blog- és könyvírás egy terápia is.

Mindenképpen, csak amikor az ember tudja, hogy publikálni fogja, akkor bekapcsol egy öncenzúra, méri a szavait. Most úgy döntöttem, hogy nem fogom. Már nem kívánom, hogy cenzúrázzanak, még én saját magamat sem.

Gyerekkorodban is ennyire jelen volt a mindennapokban a természetközeliség, mint most?

Apukámmal mindig jártuk a Vág partját, faiskolákat látogattunk, növényeket néztünk, nekem ez a természetes életközegem. Ő minden törött szárnyú madarat meggyógyított, két órán keresztül tudta nézni a vihart az ablakból. Nem volt sikerorientált. Belőle mindaz hiányzott, ami a mai törtető világot, kapcsolatokat jellemzi. Az embernek vannak olyan élethelyzetei, amikor csak a munka, a háztartásvezetés a fontos, és beleragad egy mókuskerékbe. Olyankor fantasztikus visszatalálni ahhoz, ami gyerekkorodban a biztonságot adta. Ne másoktól várjuk azt, hogy szórakoztasson bennünket, mert nem azért vannak a gyerekeink, a párunk, a szüleink. Hanem magunknak kell felfedezni azt, ami boldoggá tesz, ami feltölt.

Ez a szemlélet, szellemiség az, ami miatt tökéletesen beillesz a VasárnapLélek csapatába.

Épp a napokban jött az emlékeztető, hogy pár évvel ezelőtt volt egy Lélek-találkozó. Amikor a szerzők találkozhattak egymással. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy ott megismerhettem Süll Tamást vagy Kovács Zoltánt. Nagy élmény volt, hogy én is a csapat része lehetek, hogy befogadtak maguk közé. Amikor egy-egy riportot a Lélekbe megírok, az számomra nem is munka, hanem pihenés.

Milyen volt, amikor megtudtad, hogy a Futónapló nívódíjat kapott?

Megsúgták előre. Apukám már nagyon beteg, letört volt, és hamarabb megtudtam, hogy elmondhassam neki. Két nap múlva meghalt. Utána nem is igazán foglalkoztam vele, a gyász magával sodort. Furcsa helyzet volt. Aki felhívott, hogy gratuláljon, az mind azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánított, majd gratulált. Ez a kettősség van bennem is. Édesapám nagyon tiszta lélek volt. Ezt a tisztaságot próbáltam a Futónaplóban is megőrizni. Miért ne lehetnénk boldogok? Sopánkodhatunk, szomorkodhatunk, de az ellenkezője szerint is élhetünk. Lehetünk hálásak mindazért, amit kaptunk. Hiszen mosolyogva minden könnyebb.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/31. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene