Szabó G. László megható személyes búcsúja Jiří Menzeltől

Jiři

Jirka, kedves… előttem a fotód, az a kép, amelyet pár héttel ezelőtt Olinka küldött rólad. Világos kalapban, egy szomorú bohóc megfáradt mosolyával nézel rám, mintha mondani akarnál valamit.

Halkan, hogy senki se hallja. Lehet, hogy inkább csak súgnád, ha tudnád, de nem megy sem ez, sem az. Valahogy nem engedelmeskednek ajkadnak a szavak. Elindulnak, és félúton megállnak. Ha újra próbálkozol, szótagokra törnek, s széthullanak. Legyinteni nincs erőd. Karodat már csak kivételes helyzetben emeled fel. Jelzésértékűvé vált a legapróbb rezzenésed is.

Igen, mintha üzenni akarnál. Lelked minden erejét összecsipegetve, újra és újra nekifeszülve talán azt szeretnéd mondani: érzed, hogy lassul a szíved metronómja. Búcsúzni akarsz. Egyetlen szóval. Kisóhajtani magadból egy utolsó ahojt.

Jól áll rajtad a kalap, divatos a szemüveged. Olinka mindenre ügyel. Még erre is. Hogy akármennyi múltál is, még mindig olyan fickós legyél. Akkor is, ha már szemmel láthatóan egyre könnyebb a tested, ha már gyermeki szelídség, megadás, beletörődés ül az arcodon. Ha már ölelni is csak a mosolyoddal vagy képes.

Most az egyszer nem a filmjeidet veszem számba, és nem is a díjaidat, amelyekkel az egész lakásodat megtölthetted volna, mégsem tetted, inkább dobozba zárva pincéd sötétjében tartottad őket. Kivételes helyet csak az Oscar kapott. Őt a vécédben felszerelt kis polcon tartottad. Nem mintha lebecsülted volna. Csak éppen nem becsülted túl.

Ezúttal nem is a nagy útjaidról akarok szólni, azok közül is talán a két legnagyobbról, a washingtoniról, amely során elvesztettétek egymást Olinkával, és órákkal később, a város másik pontján, telefon nélkül mégis egymásra találtatok, és nem is a New York-i, születésnapi ajándékként kapott kirándulásról, amikor Olinka, hosszas és titkolt szervezés után összehozott legkedvesebb rendeződdel, Woody Allennel, akit korunk Csehovjának tartottál. Washingtonban ugyanis történt köztetek más is, mint hogy elkavarodtatok egymástól a tömegben, New Yorkban pedig még a szállodában is fura helyzeteket éltetek meg.

Megosztottad velem több titkodat, ezeket nem adhatom tovább, megígértem neked.

Voltam udvari újságíród, sokszor, munkatársad, asszisztensed, tolmácsod ugyancsak rengetegszer, hídként álltam közted és Oscar-díjas magyar barátod között, plátói, körhintabeli szerelmeddel, aki a testvérének tart, végig életben tartottam kapcsolatodat, utaztam veled közönségtalálkozókra, ott álltam melletted, amikor magyar földön borlovaggá ütöttek, és állami kitüntetésben részesítettek, zenekari árokban gubbasztva súgtam a cseh szöveged, amikor beugróként játszottál budapesti rendezéseid egyikében, cipeltem veled egy dög nehéz, életnagyságú, fából faragott alföldi pásztort, amelyet a cifra palotájú városban kaptál, szó szerint a lábaid és a kamera előtt heverve adogattam szádba a magyar szavakat pesti komikustársad filmjének forgatásán, ott voltam a közeledben, amikor Karlovy Vary fesztiválján világraszóló elismerést keltve megvesszőzted haszontalan produceredet, aludtam rejtett fészkedben, amíg te máshol, egy másikban, ahol nem az állt az ajtón, hogy I’m expert in love, elvittél filmjeid forgatási helyszíneire, elárultad, ki az, akit az éjszaka közepén egyszer a karjaidban cipeltél az ágyadba. A szépségideálodat, az ízlésedet, az udvarlási manőveredet ugyanúgy ismerhettem, mint a szakmai alázatodat, szívósságodat, kitartásodat, és főleg: emberi nagyságodat, türelmedet, nagyvonalúságodat. De mindemellett szemtanúja voltam annak is, ahogy pajkos gyerekként ültél fel egy múzeumi lépcsőkorlátra csak azért, hogy nevetve, jó nagy kanyarokat ejtve lecsúszhassál róla.

Kedves Jirka! Előttem a fotó, az utolsó kép rólad. A legmélyebb belső csend az arcodon. A megbékélés csendje. Az elfogadás legintimebb pillanata. A nemsokára indulok biztos tudata. Nem ezt a fotót teszem az írásom mellé. Azt, amelyen az igazi arcodat látom. Én ezt akarom megőrizni rólad.

Szóba jött köztünk egyszer, hogy ki hogyan képzeli el azt a bizonyos végső búcsút. Azt mondtad: nem kell a gyász, nem kell nyilvános szertartás. „Ha sokáig él az ember, és teljes gőzzel, akkor a végén elfárad, és örül, hogy befejezte.”

Igen, látom, ezen a bizonyos utolsó fotón az öröm halvány jele is felsejlik az arcodon.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 38. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?