ÖRÖKSÉGÜNK. Az üstfoltozó cigány meséjétől a vakfoltjainkig

A Vibók Ildivel közösen megírt beszÉLJ! című könyvével sokat segít a családitrauma-feldolgozásban, és minden egyéb igyekezete arról szól, hogy enyhítsen a másságukért bántottak, kiközösítettek lelki terhein, s hogy helyes irányt mutasson a talán tudatlanul bántóknak és kiközösítőknek. Bécsben él, a Sigmund Freud Egyetem hallgatóit kutatásmódszertanra tanítja, amivel kiérdemelte az Ars docendi állami kitüntetést.

A roma holokauszt áldozatainak számát illetően csak becslésekre támaszkodhatunk mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mert sokukat nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg, ráadásul őket csak az 1990-es évek elején, egy angliai roma polgárjogi aktivista publikációi hatására kezdték a náci rendszer áldozatai közé számítani, holott számuk 200 000-től 2 000 000-ig terjed. Előttük is tisztelgünk ezzel az írással.

– Mi az, hogy cigány? – kérdezte tőlem a minap az én nyolcéves lányom, amikor a cigány üstfoltozóról szóló magyar népmesét kezdtem neki olvasni.

A lányom, aki születése óta sok nyelv és kultúra mindennapos körforgásában él, nem értette ezt a jelzőt a magyar népmesében.

– Tudod, olyan ez, mint vannak az osztályodban, akik otthon szerbül beszélnek vagy angolul – kezdtem bele, de a keresztkérdésből azonnal éreztem, hogy a magyarázatom nem állja meg a helyét.

– Aki cigány, az más nyelven beszél? De akkor hogy értette meg magát a cigány üstfoltozó azon a piacon a mesében? Hogyan tudott szilvát venni? Ott nem magyarul beszélt az árusokkal?

– De igen – mondtam én. – Magyarul is beszélhetett, de tudhat a saját nyelvén is.

– De akkor mitől cigány a cigány?

Láttam, hogy itt nem lesz könnyű dolgom. Mégsem kezdhetek bele identitáselméletekbe és nyelvi kisebbségek definiálásába különböző kontextusokban, ahogy a szakmámból adódóan tettem volna. Megint messziről indítottam a magyarázatot. Elkezdtem neki Sophie-ról, a nyelvi zseni barátnőjéről mesélni, akinek az apukája egy távoli afrikai országból, anyukája pedig Magyarországról származik. És bár Sophie-val ők magyarul szoktak játszani, a szóban forgó kislány az apukához angolul szól, a bécsi iskolában németül beszél a többiekkel. Ráadásul neki egy picit sötétebb is a bőrszíne.

– Akkor Sophie cigány? – jött a következő kérdés.

– Nem, dehogyis! – válaszoltam én.

– De akkor milyen az, hogy cigány? – faggatott tovább.

Folytattam hát azzal, hogy ugye tudja, vannak, akik magyarul beszélnek, és Magyarországon élnek, ők mondják magukról, hogy magyarok. És vannak mások is, akik magyarok, annak ellenére, hogy nem Magyarországon laknak, de attól még magyarnak érzik magukat. És érezhetik eközben másnak is magukat, akár több mindennek is, de ez is vakvágánynak bizonyult a világvárosban élő, kíváncsi lányom számára.

– De anya, akkor ki a cigány? Ők milyen országban laknak?

Gondolom, az olvasók már sejtik, hogy egy egyszerűnek tűnő kérdésből egy nagyon hosszú beszélgetés kerekedett azon az estén a gyerekszobában, még mielőtt a mesével tovább haladhattunk volna. A lányom, aki egy soknyelvű közegben él, és akinek mi sem természetesebb, mint hogy minden gyerek másmilyen, de attól ugyanolyan gyerek, nehezen értette meg azokat a dobozokat, amiket én annakidején soha nem kérdőjeleztem meg.

Azt hiszem, én óvodás ballagásom környékén találkoztam először ezzel a szóval, vagyis inkább ezzel az erős megkülönböztetéssel, hogy cigány. Ekkor figyelmeztettek rá, hogy úgy hallották, hárman is lesznek „ilyenek” az osztályban, és jobb, ha már idejében megtanulom, hogy a kabátomat messze tegyem az övékétől a fogason. Emlékszem, a lányomhoz hasonlóan akkor én sem értettem, hogy miért. A nyolcvanas évek Csehszlovákiájában, vagyis inkább az én kis buborékomban rövid válaszok érkeztek az én kíváncsiskodásomra. Valószínűsítem, hogy irányomban jószándékúan elmagyarázták, hogy az ő kabátjaikban apró bogarak élnek, amelyek átugorhatnak az enyémre, és ha hazaviszem őket, mármint az apró bogarakat, akkor anyukám nem fog örülni! Meg az én szép hullámos hajam mosásakor is lesz ám nemulass, ha a kabátból azok a bogárkák oda is átvándorolnak...

Aztán jött az iskola, és a ki kivel ül komoly kérdése. Megismertem őket, a három cigány osztálytársat, akik a szomszéd településről buszoztak hozzánk mindennap. Az ő helyük egyértelműen az osztály végében, az utolsó padokban volt. Soha nem mondta senki, de tudtuk, hogy a tornaórán őket „illik” utoljára hagyni, amikor a kidobócskába csapattagokat válogattak. A szülinapokra őket egyértelműen nem kellett meghívni. A sétáknál, amikor kettes sorban indultunk valahová, az ő kezüket, másokéval ellentétben, nem volt muszáj megfogni, és emlékeim szerint senki nem firtatta, hogy miért nem jönnek velünk színházba, osztálykirándulásra sem. Vérzik a szívem, ha visszagondolok...

De hogyan mesélhetném el ezt a kislányomnak? Hogyan lehet szavakba önteni azt, hogy gyakran attól cigány valaki, hogy a többség kiközösíti őt? Nem attól, hogy más nyelvet beszél. Nem attól, hogy más országból jött. Hanem attól lesz egyre inkább MÁS ő, hogy állandóan és szándékosan kihagyjuk őt mindenből. A kívülrekedtségében aztán egyre több ledolgozhatatlan akadállyal kell együtt élnie, aminek visszafordíthatatlan következményei lesznek. Az iskolai kiközösítés először igazolatlan hiányzásokban, aztán előbb-utóbb osztályismétlésben fog megnyilvánulni. Innen már általában egyenes út a korai iskolaelhagyás, a szakképzettség hiányában a munkanélküliség és a generációs szegénység is.

Nem olyan témák ezek, amelyeket könnyű lenne egy félbe maradt esti mese közben kommunikálni.

Aztán belém hasít, hogy hiszen látott ő már ilyet! Évekkel ezelőtt a hordozóból kikandikálva Komárom városában közösen tapasztaltuk, milyen az, cigánynak lenni manapság Dél-Szlovákiában. Egy hideg szombati délutánon történt, amikor mi ketten a buckákkal tarkított lakótelepi járdán bandukoltunk, és három öt és hét év közötti kisfiú vágott át előttünk az úton. Hangosan kacagtak, kergették egymást, majd beszaladtak a közeli élelmiszerboltba.

Mire mi is odaértünk, a három izgága gyermekkel erős kontrasztot képező két középkorú elárusítónő sokkoló jelenete fogadott a bejáratban. Az ürességtől kongó boltban a gyerekeket ugyanis feltartóztatták, és kioktató hangnemben tudakolták tőlük, hogy mit akarnak. Ők. Itt. Egyszerre és ennyien. A három kisfiú egymás szavába vágva ecsetelte, hogy apukájuk kofoláért küldte őket, ezért ők originált, 70 centeset kérnek. Ami ezután következett, engem teljesen leforrázott. Egy látványos pofavágást követve az egyik eladónő elállta a forgóajtót, míg a másik bement a boltba, morogva vette le az első keze ügyébe kerülő terméket a polcról, és a továbbra is a bejáratban feltartóztatott gyerekekre rá sem hederítve egyenesen a kasszához vitte. Közben minket (a babámat és engem) a fiúkkal ellentétben illedelmesen betessékeltek. Én is célirányosan leemeltem az egyetlen dolgot, amiért jöttem, és a rám kötött kisbabámmal ugyane felé a pénztár felé vettem az irányt. A gyerekeket eddigre a másik elárusítónő áttessékelte az ajtóból. Felhangzott a jellegzetes, éles csippogás, a kassza kijelzőjén meg is jelentek a számok. Az odataszigált srácok azonban egymásra néztek, hiszen valami nem stimmelt. Tétován ugyan, de jelezték, hogy ők nem ezt az üdítőt kérték, amit a néni hozott nekik, mert ez 65 centes, az ő apukájuk pedig a 70 centeset, azaz az originált szeretné. Az alkalmazott színpadiasan fintorgott egyet, majd idegesen bocsánatot kért tőlem, hogy „EZT látnom kell”. Aztán dühösen rámordult a kisfiúkra, hogy miért nem az apjuk jött bevásárolni, ha neki kell valami. Ez az originál! Ő dolgozik itt! Ő tudja! Itt neki ne okoskodjon senki! 

Ösztönösen a babámhoz kaptam, aki a piros hordozójában szuszogott. A hátán a kezemmel végigsimítva, majd egy mosollyal próbáltam oldani a helyzetet. Jeleztem, hogy nekem igazán nem kell sietnem sehová. „Szolgálja ki nyugodtan a gyerekeket!” – biztattam a kasszást, a kezemet továbbra is óvón a babámon pihentetve. Anyai ösztöneimmel maximálisan átéreztem a fiúk leforrázott tekintetét, akik talán csak egy picivel lehettek idősebbek az én nagyobbik, óvodás lányomnál. A lendület, amellyel a boltba belibbentek, a jókedvű csicsergés, amelyre az utcán felfigyeltem, a mérgező, bolti közegben köddé váltak. „Nem szabad, nem hallod!” – susogta az egyik. „Nekünk ez tilos! Tilos bemennünk!” – vágta rá a másik. „De apu kofolát akar!” – tette hozzá a három közül a legnagyobb, majd egy mély levegőt vett, a szája szélét rágva az eladónőhöz fordult, és még egyszer kérlelően megszólalt: „Néni, ha bemehetek, akkor megmutathatom, hogy melyiket kéri apu?”

Egyértelmű volt, hogy a nő nem hitt a fülének! Most sem a gyerekeknek válaszolt, őket levegőnek nézte (volna, ha lehetett volna). Helyette nekem magyarázta egyre növekvő hangerővel, hogy már az elején megmondta, hogy a forgóajtón beljebb menni EZEKNEK tilos!

Felszaladt a szemöldököm, éreztem magamon, ahogy a karjaim erősebben fonódnak a babahordozóra. S bár bennem ragadt a szó, az arcomon valószínűleg látszódott, hogy nem értek egyet a helyzettel. Utáltam, ahogy a kasszásnő továbbra is nekem, a fehér, aznap éppen elegánsabban felöltözött vevőnek akart görcsösen megfelelni. Elvtársnak vélt, tőlem várta a tiltás jóváhagyását, de rá kellett jönnie, nagyon rossz lóra tett. Egyre kellemetlenebbé lett a patthelyzet. Én csendben voltam, a fiúk toporogtak, végül leplezetlen dühvel az arcán, megint úgy tűnt, pusztán nekem megfelelni vágyásból, a pénztáros beadta a derekát. A legnagyobb legénykére nézett szúrósan, aztán kelletlenül bólintott. A kisfiú egy másodpercet sem habozott. Mint akit puskából lőttek ki, berohant, és diadalittasan hozta is a másik gyártó originálját, a 70 centeset. A kasszásnő megszámlálatlanul vágta bele a gép kinyitott fiókjába az aprópénzt, és szégyenben maradását kompenzálva dőlt belőle a szidalom: „Máskor apád jöjjön, és mégis, mit képzelsz magadról!” – zúdult belőle. 

Annyira bizarr volt a helyzet, hogy nem maradhattam csöndben. Anyaként valahogyan meg kell fordítanom ennek a megalázó helyzetnek a végkifejletét. A kasszásnőre fittyet hányva megdicsértem a fiúkat. Kihangsúlyoztam, hogy kiskoruk ellenére milyen jól tudták, melyik termék pontosan mennyibe kerül, és hogy apukájuk biztosan örülni fog, amiért a nehézségek ellenére is az originállal a kezükben térnek haza. Egy futó pillantást vetettek csak rám, de már szaladtak is ki az utcára ugyanazzal a lendülettel, ahogy percekkel ezelőtt ide betoppantak. Őket látszólag nem forrázta le annyira, ami történt. Talán soha nem is tapasztaltak mást, így számukra ez volt a normális. A pontos árat is azért memorizálták, mert a keveset be kell osztani...

Kellemetlen csend maradt utánuk a boltban, amit ezután sem én, sem az eddig pökhendi alkalmazott nem tört meg. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Ugyan még furcsán vizslatott a tekintetével, amikor kimentem a boltból, de nem fért bele a világképébe, ahogyan viselkedtem. Az enyémbe sem, ahogyan ő. Talán el is felejtettem volna ezt a történetet, ha most nem került volna az utunkba az üstfoltozó cigány meséje. A szegény emberé, akitől ellopják az utolsó pénzéből vett néhány szem szilváját, és aki nem hagyja annyiban a dolgot. Mert van az a pillanat, amikor az embernek már nincs választása. Amikor a hangtalan, lenyelt dühöngést már nem engedhetjük meg magunknak, és az igazságtalanság beszéltetni kezd minket.

A mese egyébként itt megtalálható online: http://mesebazis.com/az-ustfoltozo-cigany-hat-szem-szilvaja/

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni