Mire képes Putyin?

A válasz az, hogy mindkettő, mert az a kép, amelyet magáról láttatni szeretne, és akinek az oroszok is látják, abból ered, ki valójában. Leningrádi munkáscsalád második, késői gyermekeként született 1952. október 7-én. Bátyja a város ostromakor halt meg torokgyíkban. A család a háború után is mélyszegénységben élt, a kis Vologya az utcai bandákban szocializálódott. 2000-ben megjelent életrajzában azt írta, hogy vézna alkata és kis termete miatt eleinte csak a házukban elszaporodott patkányokkal merte felvenni a harcot. „A ház, ahol laktunk, tele volt patkányokkal, mi, kölykök vadásztunk rájuk. Egyszer egy jókora patkányt beszorítottam a sarokba, mire a rágcsáló nekem támadt. Épphogy be tudtam csapni az ajtót az orra előtt, de akkor örök életre megtanultam, milyen, ha valakit sorokba szorítanak.”

Az átlagos kém

A gyengécske Vlagyimirt a leningrádi utcagyerekek sokszor helybenhagyták. Azért kezdett cselgáncsozni és az orosz harcművészetet, a szambót tanulni, hogy meg tudja védeni magát a nagyobb és erősebb fiúktól. Ügyes lehetett, mert 2012-ben az első oroszként szerezte meg a 8 danos, majd 2013-ban a 9 danos fekete övet. Ukrajna lerohanása után ezt a Nemzetközi Taekwondo Szövetség megvonta tőle. A fiatal Putyin nemcsak edzett, hanem ambiciózus is volt, az elitképző 281-es számú leningrádi középiskolában tanult, majd a Leningrádi Állami Egyetemen diplomázott nemzetközi jogból.

Orosz sajtóforrások szerint a sorkatonaság ideje alatt szervezték be KGB-ügynöknek. 1985-től 1991-ig külföldi hírszerzőként szolgálta a Szovjetuniót. Hivatalosan üzletemberként tartózkodott az NDK-ban, de a valóságban kém volt. Sokra nem vitte, csak alezredesi rangig, hazatérése után pedig a szentpétervári polgármesteri hivatal nemzetközi kapcsolatok bizottságának elnöki, majd a városi kormány elnökhelyettesi posztját töltötte be. A hangzatos funkciók nem voltak igazán fontosak, Putyin maga mondta el 2000-ben egy interjúban, hogy akkoriban másodállásban taxisofőrként keresett pénzt. Közben 1983. július 28-án megnősült, Ljudmila Alekszandrovna Skrebnyeva, egy francia- és angoltanárnőből lett légiutas-kísérő lett a felesége. Két lányuk született, Marija 1985-ben, Jekatyerina 1986-ban. Marija ma gyermek-endokrinológus, a hollandiai Voorschotenben él férjével, Jorrit Faassen üzletemberrel. Egy fiuk van, akinek a Vlagyimir nevet adták.

Hány gyereke van?

Második lánya, Jekatyerina a Moszkvai Állami Egyetem tudományos tanácsának tagja, 2013-ban férjhez ment Kirill Samalov milliárdos vállalkozóhoz, Nyikolaj Samalov oligarchának, a Gazprombank elnökének fiához. Az após együtt szolgált Putyinnal a KGB-ben, és együtt alapították azt a villatulajdonos-egyesületet, amely az Ozero Szövetkezet nevet viseli. Az ozero oroszul tavat jelent, egy Szentpétervár környékén lévő tó partján sorakoztak ugyanis azok a dácsák, amelyek tulajdonosai tagjai lettek a szövetkezetnek. Ez a társulat 1996-ban szerveződött a mai orosz elnök körül, tagjai mára mind dúsgazdag oligarchák.

Jekatyerina 2018-ban elvált a férjétől, azóta az orosz sajtóban nincs nyoma. Putyin lányai soha nem szerepeltek nyilvánosan, feleségét is csak ritkán lehetett látni állami rendezvényeken. 2013-ban elváltak, és a bulvárhírek szerint azóta a gimnasztikában olimpiai aranyat szerzett Alina Kabajeva az orosz elnök párja. Kabajeva a Daily Mail brit bulvárlap szerint négy gyermeket szült Putyinnak – két fiút és 2015-ben lány ikerpárt, akikkel Svájcban él. Ezen kívül Putyinnak egykori takarítónőjétől is lehet egy tizenhét éves lánya, az asszony, természetesen ma már nem takarít, hanem Oroszország-szerte több luxusingatlan tulajdonosa.

Maga Putyin soha nem beszél a magánéletéről, feleségével is csak ritkán jelent meg nyilvánosan, az egyik ilyen alkalom volt a 2005-ös pozsonyi Putyin–Bush találkozó. Ma már végképp nem tudni arról, hogyan és mikor érintkezik a családtagjaival, a szabadidejét illetően csak a Kreml propagandistái által készített cikkek és fotók kerülnek a nyilvánosságra, és ezek mind nagy vadászzsákmányairól, csodálatraméltó bátorságáról szólnak, legközelebbi emberei pedig valamennyien katonák és titkosszolgák.

A sértődött konspirátor

Putyin a kremli politika ismerői szerint sem volt mindig ennyire zárkózott és beszűkült. Amikor 2000-ben elődje, Borisz Jelcin javasolta a miniszterelnöki posztra, a Nyugat felé nyitott, pragmatikus politikusnak tűnt. Bár már akkor sokan figyelmeztettek arra, hogy a KGB kémjei között is a középszerhez tartozott, és aki ebben a közegben szocializálódott, az mindig gyanakvó konspirátor marad, a Nyugat szerette volna azt hinni, hogy Putyinnal Oroszország elindulhat a demokrácia felé. Akkor még maga is azt remélte, hogy Oroszország Amerika és Nagy-Britannia egyenrangú partnerévé, ő pedig ifjabb George Bush és Tony Blair barátjává válhat. Oroszországnak erre a gazdasági teljesítménye, Putyinnak pedig a KGB-s múltja miatt nem volt esélye.

Michael Zygar, az azóta betiltott orosz független tévécsatorna, a Dozsgy ma már külföldi emigrációban élő igazgatója szerint Putyinban ekkor kezdett növekedni a sértődöttség, és elhatalmasodni rajta a paranoia. Zygar több könyvet is írt Oroszországról, a Kreml mindenhatói (Všetci mocní Kremľa – Absynt kiadó, 2016) című kötetében azt elemzi, kik állnak a legközelebb Vlagyimir Putyinhoz, és az elmúlt huszonkét évben kik voltak rá a legnagyobb hatással. Szerinte a Kremlben valamiféle kollektív Putyin létezik, a belső kör legalább annyira befolyásolja az elnököt, mint amennyire igyekszik kitalálni a gondolatait, teljesíteni a kívánságait. „Ennek a kollektív Putyinnak a legfőbb dolga mindig úgy alakítani a társadalom emlékezetét, hogy minden, amit az elnök valaha tett, logikus és stratégiai döntés volt, soha nem hibázott, és mindig az ellenséggel harcolt, merthogy állandóan harcban van” – írja Zygar.

Állandó harcban

Putyin hosszú elnöksége során valóban folyamatosan harcol – a csecsenekkel, a grúzokkal, most pedig az ukránokkal. A Csecsenföld ellen indított akciók tették ismertté és népszerűvé, ennek köszönhetően választották 2000 márciusában a szavazatok 52,94%-ával Oroszország elnökévé. A második, 2004-es elnökválasztáson már 71,34%-kal nyert, és mivel az orosz alkotmány szerint harmadszor nem indulhatott volna a posztért, visszavonult kormányfőnek, elnöknek pedig Dmitrij Medvegyevet választatta meg. Majd 2012-ben a szavazatok 63,75%-ával, második forduló megtartása nélkül diadalmasan visszatért az elnöki posztra.

Ez a választás az ellenzék és külföldi megfigyelők szerint is törvénytelen volt, de aki emiatt tüntetni mert, letartóztatták és elítélték. Putyin egyre határozottabban erősítette a hatalmát, és lépett fel az ellenzék ellen. 2012-ben lépett hatályba Oroszországban a „külföldiügynök-törvény”, amelynek értelmében bárkit el lehet marasztalni azzal az indokkal, hogy idegen hatalom ügynöke. Ezzel az intézkedéssel lehetetlenítettek el és számoltak fel több Putyinnal és rendszerével kritikus embert és szervezetet, köztük az ellenzéki sajtóorgánumokat. Anna Politkovszkaja, a leghíresebb orosz ellenzéki újságíró, a Novaja Gazeta munkatársa ekkor már nem élt. 2006. október 7-én négy lövéssel végeztek vele a háza liftjében. Politkovszkaja több száz kritikus cikket publikált az észak-kaukázusi konfliktusról. Meggyilkolásáért csecsen bűnözőket ítéltek el, a megrendelőt nem is keresték. Halála körülményei után a brit titkosszolgálathoz átigazolt volt KGB-kém, Alekszandr Litvinyenko kezdett érdeklődni, őt 2006. októberében plutóniummal megmérgezték, és háromheti haláltusa után egy londoni kórházban elhunyt.

Putyin rabjai és áldozatai

Putyin fokozatosan megtanulta, hogy a belső ellenzéktől, a külföldre átugrott kémektől és a neki ellentmondó oligarcháktól nemcsak választási csalással, propagandával, a támogatások megvonásával lehet megszabadulni, hanem fizikailag is. 2015. február 27-én a Moszkva folyón átívelő hídon halálos lövés érte Borisz Nyemcovot, az ellenzék vezetőjét, aki a nyugatbarát ukrán vezetést támogatta, és adatokat gyűjtött a kelet-ukrajnai szakadárok oldalán elesett orosz katonákról. Megölése egy nappal előzte meg a délkelet-ukrajnai fegyveres konfliktus ellen tiltakozó nagy ellenzéki megmozdulást Moszkvában, amelynek Nyemcov az egyik szervezője volt. 2018-ban novicsok idegméreggel mérgezték meg az angliai Salisburyben a kettős kém Szergej Szkripalt és lányát. 2020-ban pedig ugyancsak novicsokkal a mostani legbefolyásosabb orosz ellenzéki vezetőt, Alekszej Navalnijt, aki miután egy németországi kórházban meggyógyították, visszatért Oroszországba letölteni két és fél éves börtönbüntetését.

A felsoroltak Putyin legismertebb rabjai, de bárki bármikor azzá válhat, akár a legszűkebb környezetéből is. Aki látta az orosz biztonsági tanács ülését, ahol az Ukrajna elleni támadást kellett jóváhagyniuk a tagoknak, az szemtanúja lehetett annak is, hogyan csicskáztatja az elnök a titkosszolgálat vezetőjét, Szergej Nariskint, és nincs okunk azt hinni, hogy a többiekkel nagyobb tisztelettel bánik. A kremli viszonyok ismerői szerint csupán öt-hat emberrel érintkezik rendszeresen, velük sem testközelben – láttuk a hat méter hosszú asztalokról készült felvételeket, amelyek egyik végén Putyin trónol, a másik végén a tárgyalópartner kucorog. Akár órákig is, mert Macron francia elnöktől tudjuk, hogy Putyin ötórás előadást tartott neki az orosz nép és saját személyes sérelmeiről. Hogy az extrém távolságtartásban mennyi szerepe van a koronavírus-fertőzéstől való félelemnek és mennyi a felsőbbrendűség demonstrálásának, az tulajdonképpen mindegy, mert egyik sem normális.

Képesek vagyunk visszaütni?

Mint ahogy az sem normális, mennyire elszigetelődött az orosz elnök. Nincs mobiltelefonja, internet-hozzáférhetősége, csak a „megbízható embereitől” kap információkat, nyilván olyanokat, amelyek nem dühítik fel. Ebbe a belső körbe tartozik Szergej Sojgu védelmi miniszter, akivel Putyin horgászni jár, és Nyikolaj Patrusev, Putyin volt KGB-s kollégája, majd utódja az FSB élén. Patrusev meggyőződése, hogy az USA meg akarja semmisíteni Oroszországot, és mivel 2008 óta Putyin biztonsági tanácsadója, nagy része volt az elnök nézeteinek alakításában. A 2000-es évek elején még racionális Putyin egyre inkább a nagyhatalmi víziók felé fordult, és az orosz gazdaság helyzeténél sokkal jobban kezdi érdekelni a történelem. Főleg Ivan Alekszandrovics Iljin filozófus elméletei, aki az erős kezű vezér fontosságát hangoztatta, és arról írt „hogy a politika az ellenség meghatározásának és megsemmisítésének művészete”.

Ehhez tartotta magát Vlagyimir Vlagyimirovics, folyton ellenséget keresett, és nyolc éve Ukrajnában találta meg. 2014-ben lerohanta a Krím félszigetet, aztán Donyecket és Luhanszkot, egy hónapja pedig egész Ukrajnát. Mindezt nem azért tette, mert őrült. Jozef Hašto pszichiáter szerint Putyin tisztában van a tettei következményeivel, de nem érdeklik őt.

„Nagy valószínűséggel egy nagyhatalmi álmot álmodó nárcisztikus személyiséggel állunk szemben, akinek a legfőbb vágya az, hogy híres és elismert legyen. Azt hiszi magáról, hogy nagyszerű politikus és hadvezér, és ebben a környezete is megerősíti. Az ilyen ember a mindent vagy semmit elve alapján él, azért félelmetes, mert nincsenek gátlásai. Ha valamit nem birtokolhat, lehet ez egy tulajdonság, tárgy vagy akár egy ország, akkor tönkreteszi. Ugyanakkor minél nagyobb véleménnyel van magáról, annál jobban alábecsüli a többieket, és ez megakadályozza abban, hogy felmérje az ellenfél képességeit. Legfőbb mozgatórugója a megvetés és a félelem. Ez éppúgy személyes, mint politikai, mert számára a vezető és a nemzet sorsa egy és ugyanaz. Ezért tartok attól, hogy Putyin most mindent egy lapra tesz fel” – mondta lapunknak a pszichiáter. Egy 2015-ös interjúban Putyin azt mondta: „A leningrádi utcákon nőttem fel, ahol megtanultam az aranyszabályt: ha a harc elkerülhetetlen, neked kell bevinned az első ütést.” Oda jutottunk, hogy most csak az a kérdés, képes-e a civilizált világ visszaütni.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene