Kormányválság: mindenki mindenkivel összeveszett

2020 tavaszán, amikor az OľaNO-Sme rodina-SaS-Za ľudí pártokból a kormány megalakult, sokan próbáltak reménykedni abban, hogy időközben felnő a feladatához, hiszen a tét óriási volt. Hamar kiderült, hogy ez hiú ábránd, mert egy év kormányzás után már kitört a koalícióban az első súlyos válság, és kisebb-nagyobb szünetekkel tart azóta is. A koalíció mentségére szolgálhatna, hogy kivételesen nehéz választási időszak jutott neki, a végtelenségig szétbomlasztott igazságszolgáltatással, világjárvánnyal, háborúval, gazdasági válsággal. De mindez csak részben felmentő körülmény, mert a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek szabad, jogszerű működése alapvetés kell, hogy legyen. A járványkezelés önkényes ötletelésbe és káoszba torkollott, arra pedig, hogy az energiaválsággal foglalkozzon, már nem maradt a kormánynak energiája.

Két hónap kínlódás

Ehelyett hónapok óta csak saját magukkal foglalkoznak, pontosabban Igor Matovičcsal, mert bár csaknem másfél éve már nem ő a kormányfő, még mindig ő diktál. Tavasszal például kitalált egy „családsegítő csomagot”, amelyről hiába mondták a szakemberek, hogy pont a leginkább rászoruló családokon nem segít, és hiába vétózta meg az államfő, ő a parlament fasiszta képviselőivel újra megszavaztatta.

Ekkor telt be a pohár Richard Sulík gazdasági miniszternél, aki egyben az SaS elnöke is. Jelezte, hogy ha Igor Matovič pénzügyminiszter marad, ő és az SaS többi minisztere távozik. A koalíciós szerződést már július elején felmondta, de sajnos, két hónapnyi időt hagyott Matovičnak. Pontosabban Eduard Heger kormányfőnek, aki Matovičot akár azonnal is leválthatta volna a posztjáról, ha van hozzá mersze. Ehelyett két hónap kínlódás következett, borítékolható eredménnyel.

Lehet beszélni arról, hogy Richard Sulík mindent Excel-táblázatokban, szociális érzékenység nélkül lát, hogy nem mondta meg előre, ha Matovičék a fasisztákkal törik meg az elnöki vétót, akkor kilép, csak épp az értékrend hiányzik mindebből. A családtámogatási csomag eleve nem volt jól kidolgozott és átgondolt, mint ahogy semmi, amit Matovič éjszakánként kiszámol, és rögtön be is számol az eredményről a közösségi oldalán, ám az, hogy a fasisztákkal szövetkezve hagyták jóvá, már túllép minden határt.

Az ördöggel cimborálva

Még ha a törvénycsomag sokat segített volna is a szlovákiai családokon, akkor is megfontolandó, érdemes-e érte az ördöggel cimborálni. De nem segített, és nem is fog, mert például a szakkörökre szánt 400 milliós (!) támogatást már elfelejthetjük. Igor Matovič abban a tíz pontban, amelyekkel a lemondását feltételezte, máris elvetette a saját ötletét, helyette inkább a családi pótlékot emelné 60 euróra. Hogy ebből sem lesz semmi, az szinte biztos, mert szeptember 5-e óta a kormánykoalíció csupán 70 képviselővel rendelkezik a törvények megszavazásához szükséges 76 helyett.

Úgyhogy kezdődhet az elvtelen üzletelés Igor Matovič esztelen ötletei mentén. A fasisztáknak vagy a Hlasnak mindegy lesz, mit hagynak jóvá, ha ők is nyernek rajta. Márpedig mostantól úgy néz ki a dolog, hogy csak az ellenzék nyerhet. Sulíkék előre jelezték, hogy az állami költségvetést és Matovič további javaslatait sem fogják támogatni, ha nem lesznek meggyőződve a szakmai megalapozottságukról. Ez észszerűen hangzik, mert a pénzügyminiszter esetében szakmaiságról felesleges beszélni, de azért a háttérben sejteni lehet a szándékot, hogy az SaS próbálja kihozni a helyzetből a maximumot. Ami nem is róható fel nekik, csak épp nem lesz egyszerű, mert mostantól Richard Sulík folyton azt fogja hallgatni, hogy pont energiaválság idején futamodott meg a nehéz feladat elől. Ha valami csoda folytán sikerül nagyobb gondok nélkül átvészelnünk a telet, akkor azt Matovič a saját érdemének fogja feltüntetni, ha mégsem, akkor lehet majd mindenért Sulíkot okolni. Fico annak idején pont ezt tette Radičovával. A választók jelentős részénél be is vált, úgyhogy valószínűleg most is be fog.

Hol a független személyiségek?

Nem is ez a trükközés a meglepő, még az sem, hogy Matovič úgy marasztalta Sulíkot, hogy közben folyamatosan szidta és rágalmazta a közösségi oldalakon. Az igazán döbbenetes az egész lehangoló történetben az, hogy az OĽaNO, sőt a kormányfő is Igor Matovič egóját választotta a kormány stabilitása helyett. Még azok a miniszterek és képviselők is a védelmükbe vették, akikről a választó feltételezte volna, hogy racionálisabban gondolkoznak, hogy nekik is kínos, amit a mozgalom elnöke mond a sajtónak és üzen a közösségi oldalakon. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek mozgalmából (Obyčajní Ľudia a Nezávislé Oobnosti) ugyanis pont a független személyiségek hiányoznak. A mozgalom listáján a legtöbben a véletlen szerencsének köszönhetően jutottak be a parlamentbe, miért kockáztatnák, hogy kiesnek Igor Matovič kegyeiből, és a következő jelöltlistán már nem szerepel a nevük?

Eduard Heger miniszterelnökként két hónapig csak nézte ezt a kínos tragikomédiát, mint aki abban reménykedik, hogy majd valahogy magától is megoldódik. Meg is oldódott, Sulíkék vették a kalapjukat, de mostantól Heger egy fasisztákra támaszkodó kisebbségi kormány feje, ami pont az ellenkezője annak a demokratikus, szélsőség- és korrupcióellenes kormányzásnak, amire ez a koalíció szerződött és hivatkozott. Mert a törvények megszavazásához ezentúl korrumpálni kell az ellenzéki képviselőket – ha nem pénzzel, akkor ígéretekkel, nekik tetsző javaslatok megszavazásával, állami megrendelésekkel. A lehetőségek sora végtelen, de mind a pokolba vezet. Pedig elég lett volna, ha a kormányfő él a jogkörével, és leváltja Matovičot, vagy ha ehhez nincs bátorsága, ő maga mond le.

Vannak még határok?

Ha ezt megtette volna, akkor nem csak a saját méltóságát őrizte volna meg, hanem azt is megmutathatta volna ennek a teljes értékvesztés felé haladó társadalomnak, hogy még léteznek erkölcsi határok, hogy bizonyos értékek mellett ki kell állni akkor is, ha ennek ára van.

Ehelyett a választópolgár az elmúlt hetekben komoly leckét kapott abból, ki hogyan viselkedik, amikor hatalomhoz jut, és amikor felelősséget is kell vállalnia. Láthatta, hogyan próbálják egyesek magyarázni a magyarázhatatlant, menteni a menthetetlent, elhitetni velünk azt, ami túlmutat a józan ész határán. Ebbe a kategóriába tartozik minden olyan kijelentés is, hogy Igor Matovičcsal lehetséges az együttműködés. Ez kívülről egyáltalán nem tűnik így, sokkal inkább úgy néz ki a dolog, hogy az együttműködés ez esetben azt jelenti: Igor Matovičcsal mindenben egyet kell érteni, hagyni kell, hadd valósítsa meg az ötleteit, s akkor esetleg nekünk is jut valami. Ezért tud vele együttműködni Boris Kollár, aki számára a politika csupán üzleti kérdés, Veronika Remišová, aki tudatában van annak, hogy a pártja a következő választásokon nem rúg labdába, és még azok, akiknek a politikai jövője egyedül tőle függ.

Nyitva a pokol kapuja

A közeljövőben pedig együtt tudnak majd működni vele mindazok, akiknek a szavazatára szüksége lesz, a szélsőjobbtól a meghatározhatatlan identitású Hlasig. Ahogy elfogadhatóak voltak Matovič számára a fasiszták szavazatai, úgy fogja üdvözölni Peter Pellegrini támogatását is. Hiába foglalják el akármilyen szakemberek az SaS távozása után megüresedett igazságügyi, oktatásügyi, gazdasági és külügyminiszteri posztot, a szakmaiság és az elvszerűség a parlamenti matematikánál rendre megbukik majd. Az első szavazásokat követően kezdheti el a visszaszámlálást Kočner, Kováčik, Gašpar, Jankovská meg a többiek.

Sokkal többet várt ettől a kormánytól még az is, akinek nem voltak illúziói. Az elmúlt két év során megtanultuk, hogy Igor Matovičcsal minden lehetséges, de semmi nem logikus. Most folytatódik ez a bizonytalan meccs, amelyben mindenki csal és a túlélésre játszik. Csak azt nem gondolják végig a szereplők, hogy most játsszák el végleg a választók bizalmát. Nemcsak saját magukat, hanem a demokratikus kormányzás lehetségességét illetően is. A pokol kapuja nyitva van, Fico és a fasiszták besétálhatnak rajta.

Szövetségben egymás ellen

Ez volt az a nyár, amikor a politikában mindenki mindenkivel összeveszett. A szlovák kormánypártoknál csak a magyar Szövetség követett el nagyobb harakirit. Történt, hogy Berényi Józsefet az MKP a Híd és az Összefogás beleegyezése nélkül, sőt akarata ellenére jelölte a nagyszombati megyei elnöki posztra. Sokat beszéltek aztán az egyes pártok elnökei arról, hogy a galántai járási konferencia miért jelölte Berényit, a dunaszerdahelyi miért nem, az MKP miért blokkolta a kerületi tanácsot, és Forró Krisztián, a Szövetség elnöke miért választotta mégis Berényi Józsefet. De mindez nem érdekes, a választó csak annyit szűrt le az egészből, hogy itt nincs se szövetség, se összefogás, csak hatalmi játszmák és a múltból öröklődött ellentétek. A gyökeres változás elmaradt, A Híd és az MKP továbbra is úgy áll szemben egymással, mint eddig, az Összefogás pedig már az egyesülési tárgyalások kezdetén rosszul gombolta be az első gombot.

Az ominózus sajtótájékoztató után, amelyen Mózes Szabolcs hívatlan vendégként megvádolta Solymos Lászlót, hogy a NAKA rövidesen kopogtatni fog nála, leírtuk, hogy ezzel a jövőbeli konfliktusok csíráját vetette el. Azóta az MKP-val is összekülönbözött az Összefogás, és most mindegy, hogy a jelöltállítási szabályok betartása vagy személyes ambíciók miatt. A választót nem érdekli a Szövetség alapszabályzata, főleg, hogy azt maga a párt sem képes úgy betartani, hogy abból ne legyen országos botrány. Hogyan fog ezek után a párt egységesen Berényi József mellett kampányolni? És hogyan akarja elhitetni a választókkal, hogy képes az érdekeik képviselésére, ha a kormánykoalícióhoz hasonlóan csak a belső intrikákkal van elfoglalva?

A magyar skanzen

Mostanáig egyetlen sikeres megmutatkozása volt a Szövetségnek, a Sajó-ügy kapcsán, ezen kívül semmihez nem tudott eredeti módon, értelmesen hozzászólni. Amihez meg hozzászólt – magyarországi választások, ukrajnai háború – arról inkább hallgathatott volna. Ahogy Eduard Hegerről, úgy Forró Krisztiánról is kiderült, hogy képtelen kézben tartani a pártot, féken tartani az egyes platformok vezetőit. Az MKP tradíciójához híven továbbra is Magyarország felé kacsintgat, arról pedig, hogy a szlovákiai politikában számottevő tényezővé váljon, úgy látszik, letett. Vagy ismer valaki olyan szlovák átlagválasztót, aki tudja, ki most az aktuális magyar párt elnöke?

A Szövetség a közvélemény-kutatások szerint 2-3%-on áll, de van még lejjebb is. Hogy van-e feljebb, azt nehéz megmondani. Mert nemzetiségi alapon ma már valóban nehezen megszólítható és mozgósítható a választó. Amikor sokan nem tudják megvenni a betevő falatot, kifizetni a gázszámlát, villanyszámlát, akkor nem lehet a népet belső pártvitákkal szórakoztatni. Vagy lehet, csak ennek az lesz az eredménye, hogy végleg elveszíti az egységes magyar párt lehetőségébe vetett hitét, és vagy szlovák pártokra fog szavazni, vagy könnyű prédája lesz az olyan „megváltóknak”, mint Gyimesi György (OĽaNO), aki már egy ideje lebegteti, hogy saját pártot alapít, vissza a hagyományos értékekhez címszó alatt. Ami magyarra fordítva radikalizmust, a megosztottság fokozását és azt fogja jelenteni, hogy a magyarok egyre távolabb kerülnek a parlamenti képviselettől.

Aztán már igazán nem marad más, mint a szlovák pártokban díszpintyként szereplő magyar képviselők, akikkel, mint az OĽaNO példája mutatja, nem megyünk semmire. Közösségi létként pedig a helyi Csemadok, az énekkarok és a falunapok. Ha a Szövetségben nagyon gyorsan nem kapnak észbe, ilyen skanzent fognak maguk után hagyni.