Körkérdés a háborúról, III.

Közéleti személyiségeket kérdeztünk arról, ők hogyan élik meg ezeket a napokat, s mi a véleményük az orosz-ukrán háborúról. Aki ebben a részben válaszol: Szegő András, a Nők Lapja újságírója, Novota János egykori válogatott futballkapus, Durica Katarina író, Németh Zoltán irodalomkritikus, Sütő Zsolt borász, Veiszer Alinda újságíró, riporter.

Szegő András (1948) Prima Primissima díjas újságíró, publicista, közel harminc éve a Nők Lapja szerzője

„A sok-sok hiba, esendőség, melléfogás közepette azért mégis lehetünk büszkék ember mivoltunkra. A teremtés megadatott egy olyan kivételes erényt, amire csak és kizárólag az ember képes, ami miatt gőgösen érezhetjük a teremtés csúcsán magunkat. Mert egyébként, lássuk be, a hal jobban úszik, a sas magasabbra repül, a gepárd gyorsabban fut, a bagoly jobban lát a sötétben, a tigrisnek jobb a szimata, az antilop kitartóbban vándorol. Valljuk meg őszintén, hogy ezekben, meg még ezer mindenben ők a jobbak.

Az ember viszont hetykén, és büszkén vallhatja, hogy a világegyetem teremtményei közül egyedül ő képes háborúzni. Ez az ő sajátja, hogy ebben egyetlen más teremtmény nem tud vele konkurálni. Ő képes csak értelmetlenül, céltalanul, kegyetlenül öldösni, gyilkolni, egymást irtani, pusztítani, kéjjel, kínozva, kíméletlenül, minél nagyobb mennyiségekben, minél több szenvedést okozva kielégíthetetlenül, bármikor hadrakészen, makulátlanul.

Több tizezer éves története folyamán tudtommal nem fordult elő, hogy egyetlen háború is elmaradt volna kellő behülyíthető ember hiányában, akik csapot-papot, gyereket, feleséget, szülőt ott hagyva ne mentek volna dicső háborúba egy kis gyilkolászásra idióta vezetőik által szentnek minősített magasztos rablás, kínzás, gyilkolás érdekében.

Hódítók lettek, nemzeti hősök a Julius Caesarok, Nagy Sándorok, Napóleonok, Sztálinok – miközben ők maguk beszarva húzták meg magukat valami védett helyen, hogy miközben ezrek, milliók véreznek, nekik a kisujjuk se sérüljön! Ennyit az emberi nagyságról!

Mindegy, hogy mi az ürügy, nemzeti, faji, vallási vagy bármilyen eredetű ellentét is „szegény emberek kitörölnek mindent emlékezetükből, és csak ölnek, ölnek, ölnek”. Valójában miért is? Hogy miközben oroszok harcolnak formálisan ukránok ellen, sok esetben az Oroszországban élő ukránok gyilkolják az az Ukrajnában élő oroszokat, és fordítva. De mindegy is, mert akárki, akárhogy, akármikor nyer formálisan, itt mindenki csak veszíthet. A kisembereknek, akik haltak, sebesültek, szenvedtek, vesztették el végtagjaikat vagy családtagjaikat, egy fikarcnyival sem lett-lesz jobb. Éppen úgy maradtak szerencsétlen, kiszolgáltatott, megalázott, hülyére-vett, életüket tönkretett, sőt elrabolt kisemberek.

Mintha a béke időszakai csak arra lennének jók, hogy fel lehessen készülni a következő, még embertelenebb, kegyetlenebb, pusztítóbb háborúra.

Most éppen közvetlen szomszédságunkban dúl egy szörnyűség, korábban déli határainknál dúlt, máskor Ázsiában, Afrikában, Amerikában, hol egyik ország a másikkal, hol országon belül vallási, faji, világnézeti vagy bármi különbségek alapján uszítanak, parancsolnak embereket egymás ellen mindenféle ürügyekkel. Miért is? Tudja bárki is?

Én csak annyiban vagyok biztos, hogy ha csak 1 szülőnek nem jön haza a gyermeke, 1 asszonynak a férje, egy gyereknek a papája – már biztosan nem érte meg.”

Novota János (1983), a DAC és a Rapid Wien egykori kapusa, a szlovák válogatott tagjaként részt vett a 2016-os Európa-bajnokságon, életrajzi könyve Novota címmel a Madách Egyesület gondozásában jelent meg

„Olvastuk a híreket az orosz hadgyakorlatokról, de nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. A háború már beszédtéma az iskolában is, próbáljuk elmagyarázni a gyerekeinknek, hogy nem kell félniük, ide remélhetőleg nem ér el a front. Én legalábbis még mindig a józan észben hiszek, s nem látom reálisnak, hogy Oroszország megtámadjon egy NATO-tagállamot.”

Durica Katarina (1983) író, legutóbbi könyve: Városi rókák (regény)

„Amikor kitört a háború, az öttagú családom három országban volt. A legkisebb lányommal Somorjára, a szülővárosomba utaztam, az iskolás gyerekeimre a szüleim vigyáztak Brüsszelben, külpolitikai elemző férjem Budapesten dolgozott. Levert a víz.

Pár nappal később a pozsonyi pályaudvarról vonattal utaztunk Budapestre, kinn a tábla, kék–sárga, ukránul és angolul hirdeti, hogy hol kapnak segítséget, útbaigazítást a menekültek. Sínadrágos gyerekek, bundás cipők, meleg sapka, látszik, hogy ahonnan ők jönnek, ott nagyon hideg van. Egy pillanatra elképzelem, hogy én mit adnék a gyerekekre, ha hajnalban megszólalna a sziréna, és indulni kéne. Egy hátizsákba dobálnék pár ruhát, gyapjúzokni, pamut felső, túrabakancs, lényeg, hogy kényelmes legyen. A gyerekeim biztosan sírnának, ha látnák a rémületet a szememben, nyűgösek lennének, fáradtak, nem akarnának jönni, hideg lenne és tumultus, dugó és sok ember.

De nem akarom magam beleélni, a sajnálkozás semmit sem segít, mint ahogy a telefonon lógás, a hírek állandó figyelése sem. Nem eshetek bele a sopánkodásba, mondogatom magamnak, arra kell fókuszálnom, amiben hasznos lehetek, ahogy én segíteni tudok. Adománygyűjtést szervezünk. Szólok a városban élő barátaimnak, lelkesek, listával a kezükben járják a gyógyszertárakat, drogériákat. Hoznak gyógyszert, kötszert, pelenkát, meleg ruhát.

Van értelme egyáltalán az adománygyűjtésnek vagy bárminek ebben a helyzetben? Elpakolok több tucat női betétet és tampont, és az jár a fejemben, hogy sok nő biztosan hasznosnak találja. A helyzetüket nem oldja meg, de egy icipicit mégis. Aztán eszembe jut az is, hogy a menstruációs vértől undorodunk a leginkább, pedig nem erőszak váltja ki.”

Németh Zoltán (1970) költő, irodalomtudós, a Varsói Egyetem professzora, legutóbbi kötete: Tektonika (versek)

„A háború alatt kerülnek egymástól legtávolabbra a szavak és a dolgok. Mert könnyű bármit mondani, az empátia mondataival egész egyszerűen nem tudom kiváltani azt, aki az első vonalban harcol és bármelyik percben meghalhat, nem tudom megmenteni a kisbabát, akit repesztalálat ért, nem tudom kiváltani a szülőket, akiknek megölték a gyerekét. Csak a szégyen marad. Hogy én most egy fotelben ülve írom ezt.”

Sütő Zsolt (1964) kürti borász, natúrborai a világ legjobb éttermeinek borlapjain szerepelnek

„Nem vagyok képes a háborúról logikusan gondolkodni. Végtelenül szomorú vagyok, és csak érzek. Fájdalmat és szégyent. Felháborítanak az elemzők és a szakértők, dühítenek az okoskodók, a bűnöst keresők, a hírszobrászok. Szégyellem magam Putyin helyett, az USA és az EU helyett, az oroszok és ukránok helyett, és minden olyan nemzet helyett, amelyik egy másik fölé helyezi magát.

De hogyan várhatnánk el egy közösségtől azt, amire az emberek egymás között nem képesek – az egymáshoz való méltóságteljes hozzáállást. Szégyellem, hogy nem tudjuk az egónk páncélján keresztül megszülni a jóságot, és félek, hogy elveszítem a jóságba vetett hitem.”

Veiszer Alinda (1980) Prima primissima díjas újságíró, műsorvezető

„A háború agresszió, a fegyverekkel támadó ország az agresszor. Az ennél bővebb katonai és politikai elemzést rábízom a szakértőkre. Nem olyan régen a Donyeci történetek című ukrán filmből is nagyon megfoghatóvá vált számomra, hogy minden háború bőven túlmutat a fegyvereken és a katonákon. Ahol háború van, ott megkérdőjeleződik a hazaszeretet, a biztonság, a szülők és gyerekeik, azaz a család összetartása. Egy háborúban senki nem mondhatja, hogy független. Engem ezek a viszonyok foglalkoztatnak, az emberek kapcsolatai.

Boszniában a Háborús Gyerekek Múzeumában kiállítottak egy viasz hóembert, egy körülbelül 25 centis gyertyát. Egy gyerek játéka volt, ami azt illeti, igen értékes játéka, hiszen volt idő, amikor csak a gyertyák adtak némi fényt. De ez a viasz hóember érintetlenül állt a vitrinben, mert soha nem használta el a család. Ez az aprócska játék gyertya számomra a háború szomorú valósága, és egyben maga az emberiesség és a szeretet. Álltam a vitrin előtt, és sírtam, a 9 éves lányommal együtt. Vajon szülőként meghagytam volna a játékot? Vajon mit mondanék a gyerekeimnek a gyűlöletről, az ellenségről, a honfitársról? És ha távolabb lépek, vajon mit tennék én egy háborúban? Fegyvert fognék, mint sok ukrán nő? Vagy sérülteket ápolnék? Esetleg megróbálnám a lehetetlent, objektíven tudósítani egy háborúból? Elmenekülnék?

Ezek a kérdések nekem a háború. A tétovaság, a dilemmák, az önvizsgálat. A helyzet annyira kétségbeejtő, hogy a válaszokat még nem tudom. Lehet, hogy sosem szeretném tudni.”

*

Körkérdés a háborúról, I. - Aki válaszol: Nyáry Krisztián, Holocsy Katalin, Hégli Dusan, Finy Petra, Galán Angéla, Simon Attila

Körkérdés a háborúról, II. - Aki válaszol: Berg Judit, Bárdos Gyula, Bokor Réka, Agócs Attila, Kadarkai Endre, Vályi István

A teljes cikk elolvasható lesz a Vasárnap következő, március 22-én megjelenő számában.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene