Kilencvenegy éves korában Pozsonyban elhunyt Fónod Zoltán irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének egykori tanszékvezető docense, több irodalmi, publicisztikai és közéleti díj kitüntetettje.
Tizenöt önálló kötete közül legutóbb a kétkötetes Mérlegen (A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1945–2010) jelent meg 2014-ben és 2015-ben. Fő kutatási területe a két háború közti szlovenszkói magyar irodalom volt, ebben a tárgykörben az Üzenet című monográfiája emelhető ki, mely először Budapesten, 1993-ban jelent meg, majd második kiadásban, kilenc év múlva Pozsonyban is. Életpályája folytán az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalommal is foglalkozott, számos antológia és gyűjtemény megszületésénél bábáskodott, ezek közül legjelentősebb munkája az 1980 és 2001 között kiadott tizenkét kötetes Fábry Zoltán összegyűjtött írásai volt, valamint A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (második, javított, bővített kiadás). Fábry Zoltánról monográfiát is írt. Aktív irodalom- és kultúraszervezőként két ízben is volt elnöke a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. A legsötétebb Mečiar-időszakban, amikor nem kapott támogatást a folyóirat, vállalta el az Irodalmi Szemle főszerkesztését.
Három olyan személyes ügyem is volt vele, három különböző korszakomból, amikor a bizalmát élvezhettem, érdemtelenül. A legelső, hogy amikor elsőéves egyetemistaként – mivel apámnál nem vizsgázhattam – ő vizsgáztatott régi magyar irodalomból, jóindulatúan megsúgta, hogy a Szigeti veszedelem a kedvence. S mivel ezt a Zrínyi-művet Zeman tanár úr nagyon aprólékosan átvette velünk, csak futva átismételtem az eposzról való ismereteimet, úgy mentem vizsgázni. Csak azt felejtettem el, hogy Fónod Zoltán történelem szakos is, s bizony, a történeti körítéssel nem remekeltem, ő vázolta helyettem, mintegy ketten feleltünk, s így, mondanom sem kell, átmentem a vizsgán. Pironkodtam. A másik ügy idején épp nem voltunk jóban, a felvételemről szavazott az írószövetség: nyugodtan szavazhatott volna nemmel is, de elegánsan csak tartózkodott. A harmadik már az új ezredévben történt, messziről köszöntöttük egymást, ha találkoztunk, helyreállt köztünk a kapcsolat, s mindig ő volt, aki a beszélgetést kezdeményezte, dolgaim állásáról s családomról kérdezgetett. S megbízott kétkötetes műve kiadásával, melyet évek óta fektetett a kiadó: a mű megjelent, mindkettőnk nagy örömére, s mivel már nehezen mozgott, a lakásán adtam át neki. Közben, a két könyv megjelenése közt többször találkoztunk, s részletekbe menően megbeszéltük a mű szerkezetét, felépítését, küllemét. (Felesége, Marika néni, nekem matematikatanárnőm mindig uzsonnával várt.)
Ami e személyes apróságoknál jóval fontosabb: napilapunk, az Új Szó tanulmányozása közben döbbenten tapasztaltam, mennyi hosszú és nagyon jó interjút készített vezető irodalmárokkal és politikusokkal; a laphoz sosem maradt hűtlen, nem is lehetett: 1960 és ’69 között kulturális rovatának vezetője volt, 1970 és ’72 közt a külpolitikai rovat vezetője. Egykori Madách kiadóbeli munkatársai szerint szigorú és következetes volt, nem alakoskodott, nem szólt le másokat úgy, hogy szemtől szemben kedves lett volna, ellenkezőleg, a háta mögött mindenkit megvédett. Azt Grendel Lajos írja le egy helyütt, hogy mindig Fónod Zoltán tartotta a hátát a Madáchban a kiadó alkalmazottainak gyakori kihágásai, a hatalommal való szembeszegülései miatt, nagyon sokak munkahelyét és személyes békéjét, szabadságát védve s tartva meg. 1969–1970-ben a kiadó igazgatója volt, csakúgy, mint a legsötétebb normalizáció idején, 1972 és 1978 között, ahol aztán 1983-ig főszerkesztőként állta a sarat, s mikor innen is menesztették, került a Comenius Egyetem magyar tanszékére.
Megkapta a Madách Imre-díjat (1987), a Fábry-díjat (1987), 1990-ben a Magyar Köztársaság Csillagrendjével tüntették ki, 2000-ben a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjével, megkapta a Magyar Művészetért Díjat (2001), az újságírószövetség Aranytollal tüntette ki (2002), végül 2004-ben a Lauer Edit alapította Posonium Díj Életműdíjával ismerték el munkásságát. Július 13-án búcsúztatták Pozsonypüspökiben. Tanár úr, Zoli bácsi: nem volt egyszerű dolga ezen a világon; legyen Önnek könnyű a föld.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/29. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.