Jón Kalman Stefánsson (Fotó: Jelenkor Kiadó)
Jón Kalman Stefánsson Izland egyik legfontosabb kortárs szerzője, aki a magyar olvasók körében is igazi sztárnak számít. A 2024-es Budapesti Könyvfesztivál és a 2023-as Margó Irodalmi Fesztivál díszvendége is ő volt, könyvbemutatóira majdnem lehetetlen bejutni, akkora a tömeg, a dedikálásain pedig sorok kígyóznak.
A 2024-ben megjelent Sárga tengeralattjáró című könyv a fülszövege szerint „az életmű talán legbátrabb, legnyíltabb, legszemélyesebb darabja”. 2022 augusztusában járunk, egy londoni parkban, ahol az elbeszélő éppen megpillantja Paul McCartneyt, az utolsó Beatle-t egy fa árnyékában pihenni. Meg szeretné szólítani, de mielőtt ezt megtenné, számba kell vennie élete meghatározó emlékeit, „kibogozni élettörténete vaskos csomóit”, hogy el tudja mesélni neki az elmesélhetetlent, az űrt, a hiányt és a csendet, ami édesanyja elvesztésével keletkezett az életükben. Az édesapjáéban és az övében.
A Sárga tengeralattjáró több ponton is kapcsolódik A hiányod maga a sötétséghez, hiszen a történet egy része szintén Nesben, ebben a világtól szinte teljesen elvágott, északi tanyán játszódik. És Stefánsson ezt a regényét is „zenére” írta, a Hiányodhoz hasonlóan itt is mindent átsző a zene. A hiányodban a Halálnak slágerlistája van, a Sárga tengeralattjáróban Isten egy Trabantban ülve Johnny Cash-sel és Rod Stewarttal tengerészdalokat énekel, az apa az anya halála óta zenével (nem) kommunikál a fiával, a zene és egy vedelő/síró Isten ereszkedik közéjük. Dalszövegrészletek szövődnek a szövegbe, ezek kísérik az olvasót Izland tájain át, ahogy a Beatles kíséri a főszereplő fiút a sokórás buszúton a Nyugati-fjordokba.

A tengerészdalok azok, amiket az apa részegen Istennel énekel a Trabantban... De vajon mitől függ az életünk, ki írja a sorsunkat? Ez a szigorú, vér- és bosszúszomjas Isten a vacak dalaival az az erő, aki miatt a gyászban az apa nem tud közeledni a fiához? Minden el van rendelve, s van mentsége az apának a hallgatásra, arra, hogy a magányban hagyja a gyerekét, és az alkoholba menekül? Valóban Isten az? Van nálunk nagyobb erő, s ha igen, ki az?
„Apa arra van kárhoztatva, hogy a következő ezer évet a Trabantban töltse, örökké úton Keflavíkból Reykjavíkba, soha célba nem érve.
Mert a legnagyobb hiba a gyávaság.
Mert nem tudta, nem merte kimondani, amit ki kellett volna mondania.
Azok a szavak soha nem hangoztak el. (...)
Meghalt, attól tartok, elment, meghalt, ez egyszerűen tény.
Azért markolta a kormánykereket, mert a benne lévő szavak mindegyike legalább olyan nehéz volt, mint egy cementeszsák.” (228.)
Ez a hallgatás ereszkedik ötvenhárom évig az elbeszélőre és az apjára.
„A regény pedig, ami most körbevesz téged, az a világ, ahol a halottak élnek, ahol a múlt felébred, és ismét idővé válik. Az a világ, ahol egymásba fonódik a halottak és az élők hangja, és a végtelenbe nyúló harmóniává, dallammá és emlékké válik.” (137. old.)
Az elbeszélő/kisfiú nem vigasztalást keres, sokkal inkább szavakat, mondatokat, könyveket, melyek visszaadhatják a halottak hangját. Ezért olvassa a Tarzant s az Ószövetséget, s közben próbálja megtalálni benne Jézus anyját – és a sajátját –, „nem a mostohaanyját, hanem az igazit”. De vajon valóban az irodalomban találjuk az élet és a halál közti ajtó kulcsát?
„És a sárga tengeralattjáró odalent halad velünk a mély vízben, az ottani biztonságban, az ottani barátságban, miközben a valóság esője a világot csapkodja.” (255.) Közben az élet „egy végtelen, számunkra felfoghatatlan lista mindarról, amiről nem esett szó.” (146.) A halottak a nesi tanya szomszédságában lévő temetőben erről a világról kérdezősködnek, a sarki csér kerreg, egy idős szerelmes pár egy rozoga Land Roverrel élete utolsó autóútjára indul, egy decemberi napon az őrült merénylő a New York-i Dakota-ház előtt lelövi a barátságot, rég halott barátok ásnak ki sokezer éves kőtáblákat, s megtalálják a módját, hogy a síron túlról is üzenetet küldjenek.
Ahogy az összes többi Stefánsson-regénynek, a Sárga tengeralattjárónak is alapélménye a hiány és a szereplők között feszülő hallgatás. A regény egy magányos, gyászoló fiú segélykiáltása. A fiúé, aki az édesapja elfojtott vagy fel nem ismert érzéseit és a mostohaanyja hallgatását, valamint a saját gyászát a Beatles tagjaira vetíti ki, és ezzel a „projekciós módszerrel” próbálja gyógyítani magát. De csupán ötvenhárom évvel később tud sírni, annyi idő múlva képes arra, hogy elsirassa az anyját, a hallgatást, az apjával végig hallgatott életet, a sok ki nem mondott szót, amikor a parkban, ahol McCartneyt majdnem elgázolja a rég halott apa rozoga szellemtrabantja, sorra veszi (s bontja ki) az élete történetében keletkezett csomókat.
„Ui.: úton vagyok, ne ítélj el.” (325.)
„Ezért búcsúztam el a halottaktól.
Hogy élhessek tovább.” (379.)
Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró. (Ford. Patat Bence) Jelenkor, 2024.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.